Olvasói játék indul!

Tényleg: kinek is állítják ki így a félév végén a bizonyítványokat, értesítőket, indexeket, leckekönyveket? Kiket minősítenek ezek a dokumentumok és kik is minősülnek ilyenkor? Hiszen több okunk is van, lehet arra, hogy ne csak a gyerekekre gondoljunk.

            A 3L (Life Long Learning: az élethosszig tartó tanulás) szellemében, meg a jól felfogott érdekünkben, és persze, mert különben nekünk annyi – szóval mi, felnőttek is tanulunk (ha nem is mindig önként és dalolva), vagyis minősülünk legkésőbb a vizsgán, vagy amikor alkalmaznunk kell(ene) a tanultakat…

Ám (mi is) minősülünk akkor is, ha a gyerek hozza a bizony hitványt, vagy akárcsak az üzenőt, az ellenőrzőt.

            És bizony történnek ilyenkor néha komikus, tragikomikus vagy éppenséggel tragikus (félreértett szójelentéssel drámai) események. (Mert ahogy a mottóból is kitűnik, sokan téves értelmezéssel használják a „dráma” szavunkat: a „tragédia” jelentésével azonosítják, jóllehet az csak egy a drámai műfajok közül.)

            Sok gyerek szó szerint nem mer hazamenni a rossz jegyekkel: világgá (vagy a nagyihoz, barátokhoz) megy, esetleg elcsavarog, de – sajnos – évről évre előfordul öngyilkossági kísérlet is ilyenkor, ami néha valóban tragikus következményekkel jár.

            Jómagam szülő vagyok, immár öt gyermek apja, de tanár is és főleg pszichológus – és persze tanulok rendületlenül a 3L szellemében, tehát mindkét oldalról megélem az élményt.

            Megélem, és azt mondom, hogy minden bizonyítvány valahol egy felnőtté.

            Mert ahogy szeretni sem csak Szenteste kell a hozzánk tartozókat, a tanulóval sem elég csak a bizonyítvány láttán törődni.

            Az pedig egyszerűen megengedhetetlen, hogy egy gyerek annyira féljen bárkitől, illetve annyira reménytelennek lássa a helyzetét, hogy a halálba akarjon menekülni.

            Fontos, hogy a gyerek mindig érezhesse, hogy szeretjük és bízunk benne.