Szebben szólok! Ha sírsz, ha nevetsz, meghalsz

Ez a mosolyogtató vicc valójában az élet-halál nagy kérdésével foglalkozik. Azzal az elnyomott tudással, hogy előbb-utóbb mindannyian feldobjuk a talpunkat. Szebben szólva, aki megszületik, az meg is hal.

Hogy kinek, mikor, hogyan tapsolják az utolsót az – szerencsére – nem tudható. Lehet, hogy tíz év múlva, de akár tíz perc múlva is. Ezért kéne úgy élni minden napot, mintha az lenne az utolsó. Ezért kéne úgy írni, ölelni, enni, szeretni, mintha többször már nem lenne rá lehetőség.

Mondani könnyű, megvalósítani nehéz. Nehéz jelen lenni minden pillanatban.

 A múlt és a jövő tátott pofával leskelődik körülöttünk, és minden adódó alkalmat megragad, hogy kiszakítson bennünket a jelenből.

Ha evés közben a munkán jár az eszünk és munka közben az evésen, már megkaparintotta a magáét. Ha ölelés közben előző társunkra gondolunk, vagy egy vágyott jövőbelire ismét vesztesek vagyunk.

A múlt és/vagy a jövő kifosztottjai.

Jelen lenni annyit tesz, mint nyitottnak lenni, befogadóképesnek lenni. Szabadnak lenni.

A józan ész azt susogja, hogy a jövő a múltból építkezik.

S így, mint a hínár fogja le kezünk-lábunk, gondolatunk, fantáziánk a Tapasztalat. A jövő olyan lesz, mint a múlt, csak kicsit más. Pedig, ha nem képzelnénk el, akkor lennénk valójában készek arra, hogy megtörténjen velünk, ami valójában megtörténhet.

 Ami lehetőségként ott van, állandóan ott van, hogy beengedjük, megengedjük, valósággá tegyük. Ott van bennünk – megbilincselve.

De az elme, a józan ész biztonságra törekszik, kiszámíthatóságra, ötéves terveket készít. Így válunk önmagunk börtönőreivé. Mert aki saját jelenétől fosztja meg magát, az a teljesség lehetőségét veszíti el.

Aki a biztonságot választja, az a bizonyosságtól esik el: hogy létezik egy teljesebb, gazdagabb, boldogabb élet. Teljesebb, gazdagabb, boldogabb, mint azt elképzelni tudnánk. Az élet kiszámíthatatlan.