Terjedő új betegség:a kiégés (burnout)
Volt már rosszkedvű? Egy-egy sikeres periódus után azt vette észre, hogy csökken a lelkesedése? Gondolkodott már azon, hogy mi lehet ennek az oka, és hogyan szüntethető meg? Ebben az esetben nagy valószínűséggel kiégésről beszélhetünk.
A burnout (kiégés) jelensége régóta létezik, ám ennek kutatása alig néhány évtizedes múltra tekint vissza. A kiégés vizsgálata az emberekkel hivatásszerűen segítőkapcsolatban dolgozók (pl.: betegápolók, orvosok, szociális dolgozók) körében kezdődött el, a burnoutjelenség azonban minden olyan hivatás esetén előfordulhat, ahol az emberekkel való közvetlen kommunikáció jelentős szerepet tölt be.
A teljes kiégés súlyos pszichoszomatikus megbetegedésekhez (depresszió, alvászavar) vagy egyéb testi bajokhoz (megemelkedett vérnyomás, gyomorfekély) is vezethet. A burnoutszindróma fogalmát 1974-ben használták először. Akkoriban a jelenség kapcsán az egészségügyben dolgozókat vizsgálták mint a legérintettebb csoportot. A kilencvenes években aztán bővült a kör, az orvosokon, ápolókon, valamint a tanárokon kívül a menedzserek, a hivatalnokok és a katonák is a kiégésre hajlamos szakemberek sorába léptek.
Sokan küszködnek nap, mint nap, hogy eleget tegyenek az elvárásoknak. Legyünk bármilyen jó szervezők is, néha patthelyzetbe kerülünk. A patthelyzet abból fakad, hogy túl sok a dolgunk, és többfélét akarunk egyszerre tenni. Ez megy is egy darabig, de végül azt eredményezi, hogy több dolog félbemarad.
Kezdődik az elégedetlenség önmagunkkal, úgy érezzük, képesnek kellene lennünk a feladatainkra, meg kell oldani egyszerre az összes problémát, hiszen bizonyos szempontból minden fontos. Az ember teljesítőképessége azonban véges. Amikor túl gyakran kerülünk szembe azzal a ténnyel, hogy nem tudjuk maradéktalanul elvégezni a feladatainkat, állandósul a stresszes állapot.
A kiégés kialakulása, fejlődése ciklikus. A ciklusok jól elkülöníthetők egymástól. Első fázisban nagy erőbedobással dolgozunk a céljainkért. Élvezzük a nélkülözhetetlenség érzését, a saját szükségleteink háttérbe szorulnak. A kiégés ezen fázisára jellemző a „semmire sincs időm” érzés. A személy ilyen állapotban a személyiségét tekinti a legfontosabb munkaeszköznek, így munkája kudarcát saját személyisége kudarcaként éli meg.
Irreális elvárásokkal lát neki munkájának, azonnali eredményeket vár el magától. Ha a személy idejében felismeri, hogy bizonyítási vágyából kényszer lett, hogy bizonyos feladatokat tudnia kell félretenni, hogy személyes igényeit nem szabad teljes egészében a munkának alárendelni, akkor kialakulhat nála egy olyan kiegyensúlyozott szemlélet, melyben a számára fontos munka- és magánéleti értékek, szükségletek, motivációk harmonikusan elrendeződnek, életereje nem veszik el.
Hozzászólás zárolva.