„Az írás számomra terápia” – interjú Fejős Éva írónővel

• Most jelent a meg a 31. könyved! Fel se fogom, hogy lehet ennyit írni… Nem félsz attól, hogy egyszer kiapad a forrásod, nem jön több ötlet?

• Pont ellenkezőleg! Rengeteg sztori van a fejemben. Egészen kicsi koromtól mesélek. Amikor még nem tudtam írni, akkor is történetetek mondtam a babáimról, a babáimnak. Nagyon meglepődtem, amikor kiderült, hogy nem mindenki teszi ezt. Az is igaz, hogy én kislányként meglehetősen antiszociális voltam, nem nagyon barátkoztam, így magamat kellett szórakoztatnom.

• Ezt el se hinném, ha nem te mondanád! Egy ilyen cserfes, kedves nő, mint te, rendszerint kiskorában se visszahúzódó. 

• Nem jó oviba jártam. Vagyis az óvónő nem volt rendben. Nehezen fogadtam el, hogy anyukám nélkül kell lenni és sokat sírtam. Az óvónő pedig konkrétan egy engem csúfoló dalt tanított a gyerekeknek, amit sokszor énekeltek nekem… A suliban már más volt a helyzet, ott kinyíltam, de az ovis éveimre nem szívesem emlékszem vissza.

• Még hallgatni is rossz! Nem csodálom, hogy teremtettél egy saját világot magadnak. Amikor a kislányodnak ovit kerestél, nem tartottál attól, hogy rossz kezekbe kerül?

• Nem, mert először bölcsis lett és ott igen jó tapasztalataink voltak. Amikor várandós voltam Lindával, azt képzeltem, hogy majd szépen belesimul az életünkbe. Ugyanúgy békésen kávézgatunk reggel, ő bájosan gőgicsél, miközben írok. Persze nyilván nem így lett, de ez teljesen rendben is van, szóval nem úgy volt, hogy bölcsibe adtam azért, hogy kvázi ’nyugtom legyen’, hanem lényegében bekéredzkedett oda. Amikor pici volt, mindig felcsimpaszkodott a mellettünk lévő bölcsőde kerítésére – mert ő már akkor is barátkozós volt nagyon -, és egyszer csak behívták a gondozónők. Aztán ott ragadtunk. Mázlink volt, mert imádta és most, amikor jött az ovi, akadt is egy kis dilemmánk, hogy menjen-e a többiekkel a közeli óvodába, de aztán egy olyan helyet  választottunk, ahova gimi végéig járhat. Ezt mindketten nagyon jónak tartjuk a párommal, mert így a körülötte lévő pedagógusok végig tudják követni a fejlődését, nem kell újra és újra bizonyítania, ki ő, milyen a személyisége, habitusa, mennyi esze van.

Az iskolája is jó ennek az intézménynek, így a kislányunknak lesz tere és lehetősége arra, hogy kiforrjon benne, mi szeretne lenni. Ha úgy tetszik, ez egyfajta befektetés: megadjuk az alapokat ahhoz, hogy sikeres, boldog felnőtté váljon majd. Az már csak az én titkos vágyam, hogy jó lenne, ha itthon teljesedne ki és nem több ezer kilométerre tőlünk.

• Ezt épp te mondod, a nagy kalandor?

• Utazni, vagy országot váltani azért nem ugyanaz. Még ha én voltam is olyan bohó, hogy megengedtem magamnak akár több hónapos pihenést is.

• … Ami aztán óriási változáshoz is vezetett.

• Igen, de ez nem volt előre eltervezett. Fantasztikus volt anno bekerülni az ország legnagyobb női magazinjához, de egy idő után óhatatlanul kiég az ember. Amikor 11 év után öt hónap fizetés nélküli szabadságot kértem, csak fel akartam töltődni. Elmentem Thaiföldre és bejártam az országot. Aztán, ahogy közeledett a hazaút napja, egyre jobban fájt a lábam. Nem értettem, mitől, mert nem sérültem meg, nem volt rajta rovarcsípés. Elkerültem egy masszőrhöz, akinek megemlítettem a fájdalmat, mire azt mondta: a nagy lépés mindig fáj. Abban a pillanatban tudtam, hogy felmondok.

• Jó döntés volt?

• Feltétlenül! Azóta kizárólag azzal foglalkozom, ami engem megmozgat, ami boldoggá tesz. Bár az újságírás hiányzik. Egészen más ebben a fővárosi elszigeteltségben az élet, mint járva az országot. Engem az mindig átmosott, helyretett, hogy láttam, mások hogyan élnek, mik foglalkoztatják őket. Lehet, hogy ezt valamilyen formában visszaemelem az írói létembe.

• Fér oda még valami? Hiszen nem elég, hogy a saját könyveidet írod, de még mentorálsz is új szerzőket.

• Azokat a dolgokat engedem be az életembe, amiket szeretek. Ezeket az írásokat, embereket szeretem. Nagyon izgalmas ám egy tehetség felfedezése!