„Anyaként az ember életre van ítélve”
B terv-Szily Nóra a változásról
Mindenki életében vannak olyan időszakok, amikor a jól bevált dolgok már nem működnek, újra kell tervezni őket. Megváltoztatni az irányt, elengedni régi szokásokat, belevágni új tervek megvalósításába. B terv című rovatunkban ismert magyar emberek vallanak nagy váltásaikról. Szily Nóra pszichológus, újságíró mesél nekünk.
Elkezdtem külsősként dolgozni a rádióban és végül pszichológusként már nem helyezkedtem el. Ahogy belevetettem magam a rádiózásba, majd két évvel rá a tévézésbe, rögtön az elején éreztem, nekem ez a kezdet és a vég. Beleszerettem ebbe a hivatásba.
A szakmai karrieredben hányszor kellett váltanod?
Amikor már mélyinterjúkat csináltam, amiket nagyon szerettem, volt egy tulajdonosváltás azon a csatornán, ahol mentek a műsoraim. Olyan méltatlan feltételek között folytathattam volna a munkámat, amire nem mondtam igent. Nagyon komoly önismereti vizsgálatot éltem meg akkor. Azt szoktam mondani az inspirációs előadásaimban, hogy két szimbólum létezik számomra: az egyik a tükör- ami a „Ki vagyok én?” – kérdése, a másik az ablak. Ha az ember változtatni szeretne, nagyon mélyen meg kell nézni, hogy ki is ő valójában. A tükör számomra az önismeret szimbóluma. Milyen erősségeim vannak, hol tartok az életemben, mikre vágyom? Rájöttem arra, hogy nem a televíziózást imádom, hanem az interakciót. Aztán segítségül hívtam az ablak szimbólumot, kinéztem a világba, hogy hol tart a pszichológia. Megjelent a coaching, mint új foglalkozás, felfedeztem, hogy cégeknél vannak fejlesztő programok, motivációs előadások. Elkezdtem azon gondolkodni, mit kell tennem, azért, hogy erre a piacra kilépjek. Ennek érdekében tanultam, hogy minél jobban felvértezzem magam a helyzetekre, amikor egy HR vezetővel találkozom. Nem szerettem volna, hogy az legyen a benyomása, hogy azért, mert televíziós voltam, azt hiszem – mindenhez értek.
Hogyan tudtad túltenni magad a magánéleti mélypontokon? Mi az, ami tovább lendített?
Nálam a legmélyebb szakmai és a magánéleti krízis anno egyszerre történt. A második válásomnál egzisztenciálisan is térdre estem. Meg kellett válni a közösen felépített háztól és az „örökké” illúziójától is. Azt szoktam mondani, hogy anyaként az ember életre van ítélve. Ott álltam két kisfiúval, nem lehetett nem felkelni, nem elvinni őket az iskolába, nem működni. Szerencsére apai támogatással, ami nagy kincs! A fiaim iránt érzett szeretet és felelősség, valamint a hivatásom vitt tovább. Olyan fontos volt a munkám, hogy ebben a helyzetben a munkaterápia segített nekem. Inkább kifele figyeltem és adtam az energiát, ami aztán engem is visszatöltött.
Hozzászólás zárolva.