B terv- Oroszlán Szonja a változásról

Öt év Amerika után, a Covid járvány miatt Oroszlán Szonja tavaly májusban hazatért, s annyira jól érzi magát újra itthon, hogy úgy tervezi, egy ideig itt is marad. Megtartotta online amerikai munkáját, mellette visszatért a színészethez, de élete középpontjában még mindig a kutyája és a lova vannak. Nekik köszönhetően békességben élte meg az elmúlt egy évet.

Ha visszaemlékszel a gyerekkorodra, mi volt az első helyzet, amikor nem az történt, amit szerettél volna? Mennyire vésődött be ez az emlék az agyadba?

Nagyon állatbarát gyerek voltam, különféle állatokat tartottam -teknősbéka, madarak, hörcsög, tengerimalac – mindent, amit lakásban tartani lehet.  Csak kutyám nem volt, pedig azt szerettem volna leginkább. Éppen amilyen kutyára vágytam, annak a fényképe volt kitéve az ágyam mellé, úgy néztem rá, mintha a valóságban is az én kutyám lenne. El is neveztem őket. Mivel nagytestű kutyákról álmodtam, amelyek inkább kertbe valók, szüleim teljesen jogosan, ezt nem engedték meg. Gyerekként nem értettem meg őket, addig erősködtem, amíg beadták a derekukat, de akkor már 18 éves voltam és elköltöztünk egy kertes házba. Ekkor lett meg az első kutyám, Christopher.

Mit tanultál otthon arról, hogyan kell kezelni a változást?

Nagyszüleim alapvetően megelőző típusok voltak. A fülembe csengenek még most is a mondataik: Meg kell előzni a bajt. Nem akkor kell foglalkozni vele, amikor már bekövetkezett. A szüleim és én is a mai napig ezt gyakoroljuk. Egyke gyerek vagyok, az összes figyelem a családban rám irányult, de szüleim soha nem nyomtak el. Hagytak gyereknek lenni, más gyerekekkel együtt felfedezni a világot, ami nagyon jó volt. Megtanítottak arra, hogy mire kell előre odafigyelni bizonyos helyzetekben, elővigyázatosnak lenni. Előre felkészülni az esetleges nehézségekre. Felnőttként ez nagyon jól működik a változásokhoz való hozzáállásban is.

Az lett belőled, amit a pályaválasztáskor, az érettségi idején elterveztél?

Nem. A Hunfalvy János Közgazdasági és Külkereskedelmi Szakközépiskola német külkerügyintéző osztályába jártam, amit én választottam magamnak. Felvettek volna gimnáziumba is, de úgy gondoltam, ez izgalmasabb lesz, szakmát is ad. Visszanézve nagyon rossz döntés volt. Másodikos középiskolásként elkezdtem zenekarozni, a közgazdaságtan háttérbe szorult. A tanárok szerencsére megértették, hogy művészgyerek vagyok, a könyvelés, a jog nem nekem való, így békén is hagytak. A Zeneművészeti Főiskola dzsessztanszakára felvételiztem, vokalista szerettem volna lenni. Akkoriban nem tartottam magam szólistának, rettegtem attól, hogy egyedül kiállok a színpadra és mindenki engem néz. Fiatalkoromtól kezdve vokáloztam, ebben a szerepben éreztem jól magam. Apu zenei rendező, ennek köszönhetően majdnem az összes Disney film magyar változatának a zenéjében kórustagként énekeltem. Elsőre nem vettek fel a dzsessztanszakra, a szüleim nem akarták, hogy kihagyjak egy évet, ezért elküldtek Gór Nagy Mari színitanodájába. Itt kezdtem el megszeretni magát a színészmesterséget, levetkőztem a kezdeti gátlásaimat, élveztem, hogy a szerepek által bele tudok bújni más emberek bőrébe. Az irodalmat és a történelmet mindig is imádtam, rájöttem arra, hogy a színészet milyen közel áll ehhez a két dologhoz. Egy évvel később a Színművészeti Főiskolára felvételiztem, a musical osztályba, nagy meglepetésemre elsőre felvettek.