Civil Negyed: Közös Halmaz Alapítvány

Alapítványotok jelmondata: Nem kell meggyőzni egymást. Megérteni igen. Kérlek, fejtsd ki bővebben, ezt hogyan kell érteni?

A mottónk azt jelenti, fogadjuk el, hogy nem kell ugyanúgy látnunk mindent. Mondok egy példát. Van, aki szerint vitán felül Trianon a legnagyobb magyar történelmi trauma. Mások szerint a holokauszt borzalmaihoz semmi nem mérhető, miközben Trianonba közvetlenül senki nem halt bele. Nincs az az érv, ami meggyőzné egyik vagy másik felet arról, hogy nem az ő traumája a „leg”. A mi dolgunk azt megértetni, hogy mindkét fél megélése érvényes, és nem is kell meggyőzni a másikat. Akinek a családját Trianon tolta a határon túlra, annak mindennapi probléma a kisebbségi lét, míg a holokauszt – bár tudja, hogy szörnyű volt – csak egy, a sok történelmi borzalomból, ami őt sosem érintette. Ettől még nem lesz sem érzéketlen, sem rossz ember. De az elvárható tőle is, hogy megértse, annak a honfitársának, akinek a felmenőit Auschwitzban gyilkolták meg, mindig a holokauszt lesz a traumatikus élménye.
A cél tehát az, hogy megértsük azokat az embereket, akik eltérően gondolkoznak, mint mi. Ha képesek vagyunk beszélgetni, egymás felé fordulni, a másikra koncentrálni, akkor eljuthatunk addig a pontig, amíg a velünk ellentétesen gondolkozót ellenség helyett annak látjuk, aki: másként gondolkodónak. Ez nemcsak a történelmi eseményekkel kapcsolatban igaz, hanem az élet bármely területén.

Most nézzük a működésetek praktikus oldalát, azaz a mindennapi gyakorlatot. Ahhoz, hogy megtaláljuk egy-egy témában a „legkisebb közös többszöröst” honfitársaink között, valamiképp lehetőséget kell teremteni arra, hogy találkozzatok velük, és ők is találkozzanak egymással. Erre az Alapítványotok milyen alkalmakat tud teremteni?

Különböző rendezvényeken biztosítunk teret ezeknek a találkozásoknak. Szerveztünk már filmfesztivált magyar történelmi traumákkal foglalkozó filmek vetítésével. A filmek között történészek, történelemtanárok, filmrendezők kerekasztal-beszélgetései tették lehetővé a párbeszédet. Rendeztünk slam poetry-estet is, ahol slammereket kértünk fel traumákról szóló szövegek megalkotására. A köztéri kiállításunkat megtekintők is gyakran kezdenek el beszélgetni egymással. Részt vettünk már vitaesten is a Charta XXI. meghívására.

Az egyik legérdekesebb, egyszersmind leglátványosabb kezdeményezésetek, amikor városok közterületein ajtókat állítotok fel, egy-egy ajtó egy-egy traumatikus történelmi eseményt – Trianon, második világháború, ’56 – szimbolizál. 

A köztereken elhelyezett ajtóink abban térnek el a hétköznapi ajtóktól, hogy kinyitva őket nem átmenni lehet rajtuk, hanem valamilyen meghökkentő vizuális elemmel vagy interaktivitásra ösztönző felülettel találkozik a látogató. Másik jelmondatunkat fejezi ki az ajtó-forma: „Nyissunk a múltra, hogy legyen jövőnk!”. Tartalmaink arra késztetik az olvasókat, hogy átgondolják saját viszonyulásukat az adott témákhoz, meglássák a sajátjukon kívüli megéléseket, új megközelítésbe helyezzék a huszadik századi történéseket. Kiállításunkat élőben látni a legjobb, bízunk benne, hogy hamarosan újra hírt adhatunk az ajtók kiállításáról.

Iskolákba is eljártok. Milyen a gyerekek hozzáállása a kezdeményezésetekhez? Mennyire hajlandóak megnyílni, és beszámolni családjuk történetéről?

Tapasztalataink szerint a diákok nyitottak az általunk vitt témára, szeretnek véleményt formálni akár ezeknek a traumáknak a kapcsán is, így hamar bevonódnak, szívesen osztják meg gondolataikat a többiekkel. Saját családi történeteiket csak akkor hozzuk elő, ha van, aki önként vállalja, hogy mesél róla. Nagyon érzékenyek ezek a kérdések, de meg szoktuk tudni teremteni azt a biztonságot a foglalkozások során, ami segíti a történetek megosztását.