Ég veled, zaijian Shanghai!

Néhány hónappal azután, hogy Kínába költöztem, én is észrevettem magamon, hogy a szokásos napi metrózás során minden alkalommal felmegy bennem a pumpa. Ennek azt hiszem az az alapvető oka, hogy Kínában az emberek egyáltalán nem működnek együtt a közlekedés során. A sanghaji metró olyan, mint egy dodzsempálya, ahol mindenki egymásnak ütődik, nyomakodik, tolakodik és furakszik. Ez gyerekkoromban a Vidámparkban szórakoztató volt, de felnőtt fejjel, reggel nyolckor egyáltalán nem az.

Ez a második kritikus időszak, persze nem csak a bosszantó, hétköznapi apróságok miatt nehéz. Sőt, azt hiszem, az, hogy bosszankodtam az említett dolgokon, csak tünete volt valami sokkal nagyobb problémának. Az első, eksztatikus időszak után rá kellett döbbennem, hogy többé nincs velem a családom, a barátaim, hiányzott a megszokott környezetem. Egy idegen helyen voltam, idegen emberek között, akiknek sok esetben nem csak a nyelvét, de a kultúráját, a gesztusait, az alapvető reakcióit sem értettem. Ez a tapasztalat, azt hiszem a legkiegyensúlyozottabb embert is képes kizökkenteni a lelki békéjéből.

A negyedik szakasz elérésére semmi esélyem sem volt, de abban sem vagyok biztos, hogy a harmadikba teljesen átléptem volna. Azt hiszem, megakadtam valahol az alkudozás és az igazodás határán. Az igazodás stádiumában elvileg már képesek vagyunk reálisan, erős érzelmek nélkül látni a régi és az új otthonuk közötti különbségeket, és otthonosan érezni magunkat. Ám a honvágy nem múlt el, időnként erősebben lángolt fel, máskor háttérbe húzódott, de mindig ott volt. Azt vettem észre, hogy azoknak sokkal könnyebb, akik képes a munkájukban, vagy más területen megélni a flow-t, vagyis teljesen átadni magukat egy olyan tevékenységnek, amelyben elmerülhetnek, és amelyben örömüket lelik. A honvágy ritkábban vesz erőt rajtuk.