Interjú Nagy M. Boldizsárral a Meseország mindenkié szerkesztőjével
„Elhitette velem a rendszer, hogy a melegség mellett, még a cigányság miatt is alsóbbrendűbbnek kell éreznem magam”
A Meseország mindenkié című kötet megjelenését óriási médiafigyelem kísérte. Volt itt minden: darálás, tiltakozás, öröm, elismerés, hideg és meleg felváltva. Ki hitte volna, hogy egy mesekönyv arra is képes, hogy sokakat megmozgasson, gondolatokat, eszméket ébresszen vagy éppen mozgalmakat indítson útjára. Az alkotók most újabb könyvújdonsággal jelentkeztek, megérkezett a Micsoda család! című kötet.
A Meseország mindenkié szerkesztője s egyik ötletgazdája Nagy M. Boldizsár újságíró, műfordító volt, csakúgy, mint a Micsoda család! esetében. Vele beszélgettünk elfogadásról, előbújásról, komfortzónákról és arról, mit is akarunk közvetíteni a világból a gyerekeknek.
Az elmúlt időszakban rengeteget hallottunk, olvastunk a Meseország mindenkié című könyvről, melynek te voltál a szerkesztője. Kinek az ötlete alapján indult el a munka és mennyi időbe telt összehozni a könyvet?
A napokban épp egy régi dokumentumot kerestem a korábbi e-mailjeim között és véletlenül rábukkantam az első olyan levélre, amit Kövesi Györgyinek a Labrisz pedagógus munkatársának küldtem 2009-ben (a Meseország mindenkié megjelenése előtt 11 évvel). Arról érdeklődtem benne, hogy mit tud arról, milyen gyerekkönyvek érhetőek el itthon LMBTQ+ témában. Épp egy cikken dolgoztam akkor és Györgyihez fordultam segítségért, akinek a „Melegség és megismerés” programból ismertem a nevét. Miután a cikkről beszélgettünk, rájöttünk, hogy gyakorlatilag nem léteznek ilyen gyerekkönyvek magyar nyelven. Györgyi megemlítette, hogy milyen jó lenne kiadni egyet. Tíz évvel később aztán üzent Györgyi, hogy úgy néz ki, megvalósul a régi terv, a Labrisz Leszbikus Egyesület szeretne egy meseantológiát. Kérdezte, van-e kedvem részt venni a munkában. Naná, hogy volt, majd’ kiugrottam a bőrömből örömömben. A kötet készítésekor, egy hosszabb pályázati folyamat után, ismert kortárs, és kezdő, még ismeretlen írókkal is együtt dolgoztunk. 14 hónapon át munkálkodtunk a könyvön a Labrisszal, Rédai Dorottya projektvezető irányítása alatt, aki hozzám hasonlóan szintén nem sejtette, hogy a megjelenés után mennyi dolgunk lesz még!
Meglepett az óriási érdeklődés és a szélsőséges indulatok, melyeket a könyv megjelenése generált, vagy számítottál rá?
Nem számítottam rá, nagyon alacsony példányszámban jelent meg a könyv és úgy saccoltuk, hogy kevés embert érdekel majd, de ők nagyon fognak örülni neki. A kötetben különböző kisebbségi csoportok tagjai szerepelnek ismert mesék átirataiban. Az volt a terv, hogy a Labrisz készíttet majd hozzá egy foglalkozástervet az EJHA nevű szervezettel elszánt pedagógusok számára – nem tűnt úgy, hogy ez a téma sokakat megmozgat majd. Én lepődtem meg legjobban, amikor kiderült, rengetegen érzik úgy, hogy beszélni kell arról, kié is Meseország – meg arról, hogy mi is a mese, miért mesélünk, miért azt meséljük, amit, és mit akarunk közvetíteni a világból a gyerekeknek. Ezek fontos kérdések és a szélsőséges indulatok és a politikai játszmák ellenére hosszútávon is hasznos, hogy beindult erről egy párbeszéd.
Milyen tapasztalatokkal gazdagodtál a kötet megjelenése után? Volt, hogy elkeseredtél a reakciók miatt?
Épp nem sokkal a könyv megjelenése előtt fogalmaztam meg azt magamnak, hogy a felnőtt élet egyik előnye, hogy csak akkor kell kimozdulnom a komfortzónámból, ha én azt akarom és el kell fogadnom a korlátaimat. Ezért aztán nem kell igent mondanom a nyilvános szereplésekre, nem kell előadnom konferenciákon, részt vennem ilyen-olyan nyilvános szakmai beszélgetéseken. A könyvdarálást követően aztán folyamatosan csörgött a telefonom, egyik interjút érte a másik a Time-tól kezdve a Reutersen át a videós beszélgetésekig (az abszolút rémálmom volt számomra!). Olyan mélyvízbe kerültem, amilyenben még sosem úsztam. Nem volt időm ráhangolódni az új helyzetre, de úgy éreztem, most jött el az a ritka alkalom, amikor rajtunk a világ a szeme és nem szabad elbújni, ki kell állni és beszélni. Félrerakni az egót, meg a félelmeket, mert fontosabb dolgunk van: hallatni a hangunkat, ha már végre figyelnek bennünket. Sokat tanultam ebből és átfogalmaztam magamban a korábbi gondolatot: ha felnőtt vagyok, az felelősséggel jár és ha olyan kiváltságos vagyok, hogy bármit is tehetek azokért, akiknek kevesebb hatalom van a kezükben, akkor kutyakötelességem félretenni az egyéni nyavalyáimat és csinálni a dolgomat. Senki nem érzi jól magát a patriarchátus merev monstrumában (szerintem az sem, aki nyerészkedik rajta), én pedig tenni akarok azért, hogy a magam eszközeivel hozzájáruljak ennek a lebontásához. Elkeseredni igazából nem volt időm és annyi jó történt, olyan sokan támogatták a kiadót, a könyvet, hogy ez felülírt minden rosszat. Ez is új tapasztalat volt nekem: korábban az ezer jó helyett az egy rosszra koncentráltam. Tudod, ahogy a Parno Graszt is olyan szépen énekli: „Már nem szédülök a fényben, a poharam félig tele van. Nem a szesztől leszek részeg. Annyi legyen, amennyi most van.” Persze még van mit gyakorolni, de a könyvnek köszönhetően most ezen az úton járok.
Mivel régóta ismerjük egymást és nem csak kollégák, de barátok is vagyunk, így tudom, hogy személyes érintettséged is van az elfogadás, illetve annak hiánya terén. Ám úgy érzem, a könyv megjelenése sokat segített neked is abban, hogy megtaláld és felvállald önmagad.
Igen, te azon kevesek egyike vagy, akinek az első találkozásunk után nem sokkal már el tudtam mondani, hogy meleg és roma vagyok. Talán azért, mert rád volt írva, hogy „bármi jöhet”, téged a személyiségem érdekel, nem az ilyen-olyan identitást jelző címkék. Sőt, te voltál az egyetlen főnököm, amikor együtt dolgoztunk, aki előtt nem titkoltam a származásomat. Ennek a titkolózásnak végre vége – rájöttem, hogy évtizedeken át tudattalanul is nagyon durván hatott rám a társadalmat átitató rasszizmus, hogy elhitette velem a rendszer, hogy a melegség mellett a cigányság miatt még inkább alsóbbrendűbbnek kell éreznem magam. Arra ébredtem rá, hogy ha a világosabb bőrszínemet kihasználva rejtőzködöm, én is azt a rendszert támogatom, ami ellen küzdeni akarok. Fontosnak tartom a láthatóságot, mert csak így lepleződhet le, milyen üresek a társadalomban élő, előítéletet szülő és dehumanizáló sztereotípiák.
A lelkesedésed és a szenvedélyed ragadós, talán ennek is köszönhető, hogy már folynak a tárgyalások a könyv nemzetközi megjelenését illetően is.
Sőt, már elkeltek a jogok több országban is! A Meseország mindenkié hamarosan megjelenik holland, svéd, cseh, lengyel és angol nyelven is. Nagyon kíváncsi vagyok, más kultúráknak mit ad majd a könyv, mindenesetre már az is biztató, hogy úgy érezték a kiadók, szükség van rá náluk is.
A Meseország után most itt a Micsoda család! című kötet. Lehet ezt az előző könyv folytatásának nevezni? Az ebben található mesék mennyiben térnek el az első kötet olvasmányaitól?
Nem nevezném folytatásnak, mert egészen más típusú mesékről van szó: míg a Meseország inkább kisiskolásoknak szólt (néhány mese pedig felsősöknek), Lawrence Schimel meséit 3-5 éveseknek ajánlanám. Két verses történet Szabó T. Anna szellemes és kreatív fordításában, amelyek attól különlegesek, hogy nem az LMBTQ+ szál domináns bennük. A főszereplők gyerekek, meg kutyák-macskák és mindkét mesében csak a háttérben jelennek meg a szülők (az egyik mesében a két apuka, a másikban a két anyuka). A két mese gyerekek kalandjairól, érzéseiről, tapasztalatairól szól, akik szerető, biztonságos családban élnek és vicces dolgok történnek velük. Külföldön is nehéz egyébként ilyen meséket találni, amelyek nem problematizálják a szivárványcsalád-témát, nem a szülők identitásából kerekítenek konfliktust, hanem ez a dolog teljesen természetes módon jelenik meg. Megerősítve, hogy így is lehet boldog családban élni és valójában belülről nézve semmiben nem különböznek a hétköznapok a más mesékből ismert anya-apa-gyerekek felállású családoktól.
Mesélsz valamit a terveidről is?
Nem titok, hogy nagyon szívesen dolgoznék továbbra is hasonló könyveken, de annak is örülök, hogy sok kiadónak fordíthatok LMBTQ-témájú ifjúsági regényeket. Belekerültem most egy izgalmas projektbe, amiről nem szabad még beszélni. Annyit mondok, hogy a roma aktivizmushoz kapcsolódik és valami olyan készül, amilyen még nem volt itthon. Olyan sokszor használom ezt a fordulatot, hogy már szinte nincs is éle: de most mit tegyünk, ha annyi forradalmi dolog történik?
Hozzászólás zárolva.