Erdély szerelmese a világjáró fotográfus – Kása Béla
Csendes, szemlélődő ember Kása Béla. Figyel és ritkán szól. Beszélnek helyette a képei. Amikor mégis mesél, lehetetlen nem figyelni rá. A nyomorból a fényűző jómódig jutott tehetségével, de nem ejtette rabul a csillogó felszín. A dolgok nem is, az emberek mélye érdekli. Bejárta és végigfényképezte a fél világot, a szíve mégis, újra és újra, Erdélybe húzza. Mondhatnám, hogy az élettörténete következik, de ahhoz kevés itt a hely. A következő néhány bekezdés azonban sokat elárul róla.
Látták, hogy érdekel, hogy igyekszem. Egy alkalommal, bútorokat fényképeztek, az egyik fotós azt mondta, tessék, csináld meg te! Berendeztem, beállítottam a fényt, megcsináltam. Jól sikerült. Akkor kezembe nyomtak egy gépet, elküldtek egy építkezésre, aztán egy fesztiválra. Így kezdődött. Volt egy Elke nevű lány az irodában, aki modellkedett. Megkért, hogy csináljak róla képeket, amiket egy ügynökségnek akart elküldeni. Akkor már színes technikával dolgoztunk, egy egész tekercs filmet csináltam róla. Sikere volt. Elkének is. Izraelben kapott egy munkát, ahol Ulrich Colling, a neves fotós, asszisztenst keresett, Elke pedig engem ajánlott.
Ez a 70-es évek elején volt. Milyen témájú fotókra kaptatok megbízást?
Kezdetben csak kiszolgáltam a fotóst, én készítettem össze a felszerelést a megbízásokra. Bejártuk a fél világot, a keze alá dolgoztam. Megszállott volt, rengeteg munkánk kaptunk, és nagyon sokat tanultam tőle. Aztán egyre többször dolgoztam önállóan. Reklámfotókat csináltunk, sört, csokoládét fotóztunk. A Toffifee csokoládé dobozán például harminc évig az én fotóm szerepelt. De belefáradtam az egész őrületbe és ’73-ban felmondtam.
Merész lépés! Mi volt a következő állomás?
Elindultam Erdélybe, ahol addig még soha nem jártam. Nekem a falu volt a mániám, soha nem fényképezek városokat, nem érdekelnek. Több mint egy hónapot jöttünk-mentünk Erdélyben, stoppoltunk, utaztunk szamárkordén, lovaskocsin, szénásszekéren, tejes kocsival, vagy éppen gyalog. 32 tekercs filmet lőttem el azon az úton. Ott alakult ki a fotográfusi látásmódom. A beszélgetések, az emberek, a viseletek mély emlékeket ébresztettek bennem. Ahogy a helyiek viselkedtek egymással és az idegennel az az ormánsági Vajszlón, a nagyszüleimnél töltött nyarak gyerekkorát idézte. Olyan természetes volt! Ellentétben a nyugati világgal, ahol később még hosszú évekig dolgoztam.
Mit csináltál ezekkel a képekkel?
Bejutottam velük a Stern magazinhoz. A hetvenes évek második felében a kölni képzőművészeti főiskola fotószakjára jártam. Kevés volt az ösztöndíj, dolgoznom kellett mellette. Egyszer egy Peter Keil nevű fotós elvitt magával egy munkára asszisztálni Hamburgba, ahol a Wartburg Strassén laktunk, abban az utcában, ahol a Stern székháza is volt. Ez a legrégebbi német hetilap, hét és fél millió olvasóval, ahol nagyobb hangsúlyt fektetnek a jó minőségű fényképekre, mint általában más hetilapoknál. Peter biztatott, hogy mutassam meg valakinek a képeimet.
Hozzászólás zárolva.