Furcsa időérzékelés a járvány alatt

Ha minden napunk egyforma módon, gyakorlatilag ugyanúgy telik, az erősen befolyásolja azt is, hogyan érzékeljük az idő múlását. Egymástól jól megkülönböztethető, és sokféle emlék szükséges ahhoz, hogy megítéljük, mennyi idő is telt el.  Az egy hetes nyaralás, amikor éppen benne vagyunk, gyorsan elszáll, legalább is ezt szoktuk tapasztalni, de, amikor hazaérünk, és egy idő után számba vesszük azokat a dolgokat, amik velünk történtek, vagyis az emlékeinket, akkor tűnik csak fel, milyen hosszú időt is töltöttünk el a távolban.

Éppen ellenkezőleg érezhetjük a bezártság körülményei között. Még ha a napok lassan is telnek hét közben, ha a hét végén visszatekintünk az elmúlt időre, úgy tűnhet, hogy az egész hirtelen elillant (hiszen semmi különösebb, említésre érdemes dolog nem történt velünk, legalább is olyan, mely emlékké formálódhatott volna időközben).

Hasonlót élhetnek meg, persze extrém módon például börtönben lévő emberek. Az idő ebben az esetben fájdalmasan lassan múlik, és arra vágyakoznak, hogy minél hamarabb vége legyen, de amikor visszatekintenek az elmúlt időre, úgy érezhetik, hogy az egy pillanat alatt illant el, hiszen nem sok minden történt velük az adott időben.

A karantén alatt persze sokan érezhették úgy a sok munka, a gyereknevelés és az elvégzendő temérdek házimunka miatt, hogy napjaik rendkívül zsúfoltak, tele élménnyel, ezekből mégse generálódnak testes emlékek, és így visszatekintve erre az időszakra megint csak az lehet az érzésünk, hogy alig történt velünk valami.

Amikor majd magunk mögött hagyjuk ezt az időszakot és visszatekintünk a koronavírus idejére, nagy valószínűséggel nehezen tudjuk majd felidézni az eltelt két, két és fél hónap különálló emlékeit, az egész inkább egy emlékmassza lesz a fejünkben.

Inkább pár kitüntetett pillanatra fogunk csak emlékezni, mint például arra, hogy hol voltunk, vagy éppen mit csináltunk akkor, amikor a hatóságok bejelentették: meghalt az első koronavírussal fertőzött beteg az országban.