„Míg mások jógáznak, én fát gyalulok”

Meg kell mondanom, soha életemben nem nyertem még semmit nyereményjátékon, pedig folyton próbálkozom. Tavaly decemberben azonban megtört a jég, a TUKA márka oldalán csodaszép fából készült nyakláncokat sorsoltak és az egyik az enyém lett. Csak később derült ki, hogy ezeket a szépségeket régi fotográfus kollégám, Fábián Évi készíti. Rögtön az jutott eszembe, ez mégis hogy történt? Most pedig megkaptam a válaszokat is.

Kezdjük a legelején. Mesélj kicsit arról, hogyan lettél fotográfus?

15 éves koromban megálmodtam, hogy fényképész vagyok. Szó szerint, éjszaka. Napokkal később apukám beíratott egy fotótanfolyamra és elkezdtem tanulni. A tanulás a mai napig tart. Alapvetően a kamera a testrészemmé vált és mindent megörökítek. Embert, bogarat, tájat és városokat. A Bölcsészkar Germanisztika szakának elvégzésével párhuzamosan fényképész szakmunkás bizonyítványt is szereztem.

Ha jól tudom kezdetben fotóriporterként dolgoztál, ami meglehetősen férfias munkának számít. Mennyi ideig csináltad ezt, mit szerettél benne?

A szakmunkás iskola alatt egy napilapnál voltam szakmai gyakorlaton. A második állomás a Pester Lloyd nevű német nyelvű újság volt, ahol fotóztam és írtam. Később nagyon masszív három évet töltöttem az Origonál. Sokáig egyszemélyes fotórovatként működtem, tehát amit abban az időben le kellett, vagy le lehetett fotózni, azt lefényképeztem. Élveztem, hogy benne lehetek a jelenben, függetlenül a témától. Sokat jártam a Parlamentbe, tüntetésekre, koncertekre, színházba, sporteseményekre és portrékat is készítettem. Viszont nem ismertem a szabad estéket, hétvégéket. Ezt az intenzív időszakot követte egy lazább magazinos időszak: Nők lapja, Marie Claire, Kreatív. Én onnantól tartom a fotóriporter szakmát férfias munkának, amikor egy nő szül, addig nem. Tehát nem a szakma kimondottan férfias, hanem a körülmények válnak nehezebbé egy nő számára.

Olvastam, hogy rengeteget utaztál, bejártad a világot és nem csak azért, hogy fotókat készíts. Melyik volt a kedvenc helyed, amely leginkább megfogott és miért?

Nagyon szeretek utazni, nagyjából bárhova szívesen megyek. A húszas éveimben azt gondoltam, hogy addig kell messzire, egzotikus helyekre mennem, amíg elbírom a túrahátizsákot és nem vagyok hisztis az alvás tekintetében. Szerencsésnek érzem magam, hogy ezt a teóriát meg is tudtam valósítani. Jártam Dél-Amerikában, Ausztráliában, az USA-ban és Ázsiában többször. Mivel Vietnámban németet tanítottam a Hanoi-i Goethe Intézetben, ott volt alkalmam ténylegesen megismerkedni a helyiekkel. Ez az a plusz, ami felülírja az összes többi helyet. Alapvetően nem is feltétlenül egy hely vonz, hanem az, hogy úton lehetek. 2001 nyarán másodjára mentem Hanoiba, de akkor Moszkvából vonattal. A transz-szibériai expressz-szel utaztam Irkutszkig, majd Mongólián és Kínán keresztül tovább Vietnámba. Természetesen az összes utat végigfotóztam, nem egyszer izgultam a sok tekercs filmemért.

Számtalan kiállításod volt, két fotóalbumod is megjelent már Nők Magyarországon címmel. Nézegetve a képeidet, feltűnik, hogy te már akkor smink nélkül, teljesen természetes környezetben fotóztad az alanyaidat. Honnan jött az ötlet?

Az Origo fotóriportereként fényképeztem a Mindentudás Egyetemét, illetve az ott előadókat. Heller Ágnes személye nagyon megfogott és tudatosan keresni kezdtem azokat a nőket, akik a saját területükön kimagasló teljesítményt nyújtanak, legyen az filozófus, színész, sportoló, énekes, író, tudományos munkát végző kutató. Nem a sminknélküliség volt a szempont, csupán az, hogy én nem vittem magammal magazinos stábot – sminkest, stylistot, világosítót stb. – többnyire egyedül dolgoztam. Bárki kisminkelhette magát, az volt a lényeg, hogy az alany magát adja. Volt olyan, akit például kutyasétáltatás közben fényképeztem. Jelenleg épp a harmadik köteten dolgozom, melyhez folyamatosan keresem a lehetőségeket, szponzorokat.