„Szeretem tudni a gyökereimet, azt, hogy ki vagyok”

Ha visszaemlékszel a gyerekkorodra, mi volt az első helyzet, amikor nem az történt, amit szerettél volna? Mennyire vésődött be ez az emlék az agyadba?

A legelső fájdalmas és meghatározó élményem az volt, amikor nem abba a középiskolába vettek fel, ahova szerettem volna. Borzasztó csalódott voltam, de nem nagyon volt időm ezen melankólizálni, gyorsan ki kellett találni, mi legyen helyette. Végül megoldódott a probléma, sőt jobban is jöttem ki belőle. Mostanában újra átéltem ugyanezt a helyzetet a gyerekemmel kapcsolatban. Ő is nehezen jutott be abba a gimnáziumba, ahova menni akart, végül szerencsére sikerült neki. A változástól már régóta nem félek, mert rájöttem arra, ha beleállok, sokkal jobb dolgokat hoz.

Mit tanultál otthon arról, hogyan kell kezelni a változást?
Szerintem a generációm életében nem feltétlenül a változás volt a legfontosabb dolog. Nem vagyok egy forradalmár alkat, a családunkban sem volt senki lázító forradalmár, aki minden áron meg akarja változtatni a világot. Sőt, a mai napig inkább a tradicionális, szinte már konvencionális, nosztalgikus dolgokat szeretem. Szeretem tudni a gyökereimet, azt, hogy ki vagyok. Ez segít abban, hogy megtaláljam az irányt, amerre tovább haladok. Anyukám egy végtelen izgalmas intellektusú ember volt, kalandként fogta fel a változást, a szó jó értelmében. Nem vakmerőséggel, inkább pozitív hozzáállással, nagyon bátran állt minden változás elé. Én a bátorságot otthonról hoztam.

Az lett belőled, amit a pályaválasztáskor, az érettségi idején elterveztél?
Természetesen nem. Érettségikor keramikus szerettem volna lenni, előtte viszont jó pár évig énekes, vagy színész. Középiskolás éveim alatt zenét tanultam, alapvetően az énektanárság lett volna a fő irányvonal. De aztán a rajzolás, a kerámiázás beelőzött. Végül nem lett belőlem kerámikus, sem énektanár. Zenei pályára felvételiztem, a vizsga után az egyik tanár, Sík Olga néni azt javasolta, hogy menjek inkább könnyűzenét, éneket tanulni egy stúdióba. Én akkor ezt kikértem magamnak, majd pár hónap múlva, amikor elindult a tanév, logó orral visszakullogtam Olga nénihez. Így lett belőlem könnyűzenész.

A szakmai karrieredben hányszor kellett váltanod?
Könnyűzenészként elsősorban az éjszakába énekeltem. A Magyar Rádiónak és Televíziónak akkor fontos szerepe volt abban, hogy egy fiatal előadóművész megmutathassa magát. Mindig voltak támogatóim, akik feladatokat adtak a rádióban, a tévében, elküldtek fesztiválokra, meghívtak showműsorokba. A fene sem gondolta volna, hogy egyszer elmúlik a világ, amiben én akkor jól éreztem magam. Megszűntek azok a helyek, ahol énekeltem, pénzt kerestem. Akkor jött a váltás, az éjszaka helyett a popzene, a lemezkiadók, a koncertek és egyéb fellépések. Popénekes vált belőlem. Amikor úgy éreztem, hogy ebből elég, korban már nem nekem való, szerencsémre utánam nyúlt a színház és beszippantott. Azóta vagyok színész. A színházi karrieremmel párhuzamosan indult be a tévés karrierem, de ez sem volt egy tudatos döntés a részemről. A színház esetében éreztem a felelősség súlyát, főszerepeket kezdtek rám osztani, tudtam, hogy ezt a megelőlegezett bizalmat mindenképpen maximálisan meg kell szolgálnom.