Visszatérés Xiamenbe

Amikor először vetette fel a barátom, hogy költözzek vele Kínába, eléggé lehetetlen ötletnek tűnt. Nem csak azért, mert előtte még csak két randink volt, vagy mert Magyarországhoz kötött a családom, a munkám és a lakáshitelem, hanem mert volt már egy kis Kína-tapasztalatom, ami alapján úgy tűnt, ez az ország nem igazán nekem való.

Először is a legnagyobb rovar, amit valaha láttam terráriumon kívül, az egy kínai kabóca volt. Másodszor, a guggolós wc, amely egyúttal a zuhanyzó lefolyónyílásaként is funkcionált, első látásra mélyen megrendített. Harmadszor pedig van egy enyhe tömegiszonyom, ez pedig szintén nem előnyös Kínában.

Első tapasztalataimat Kínáról 2006-ban szereztem, egy kórusversenynek köszönhetően. Abban az évben ugyanis Xiamenben, Kína egyik déli nagyvárosában rendezték meg a World Choir Gamest, a világ legnagyobb nemzetközi kórusversenyét. Én pedig olyan szerencsés voltam, hogy az Aurin Leánykar tagjaként részt vehettem rajta. 17 éves kamaszként életem talán legnagyobb kalandjának, és kihagyhatatlan lehetőségnek ígérkezett egy tíz napos kínai út. Akkor azt hittem, hogy ez lesz az első és az utolsó alkalom arra, hogy ilyen messzire jussak az otthonomtól.

Az emlékeim a tizenöt évvel ezelőtti Xiamenről eléggé megfakultak. Annyi biztos, hogy megdöbbentő élmény volt a hatalmas tömeg, az iszonyú hőség és pára, valamint a tömény kelet-ázsiai atmoszféra. Amikor elmondtam a barátomnak, hogy mik voltak a benyomásaim Kínáról, azt felelte, Sanghaj egészen más. Igaza volt, Sanghaj belvárosában járva tiszta utcákat, csillogó felhőkarcolókat és jól öltözött embereket látni. A régóta Kínában élő magyarok gyakran sajnálkoznak is, hogy az utcai kifőzdékkel együtt eltűnt az a hangulat is, amit ők úgy kedveltek. A három év alatt, amit Sanghajban töltöttem sokszor eszembe jutott, hogy milyen jó lenne visszamenni Xiamenbe, és megnézni, mennyit változott. Nemrég végre sikerült.