„A testem nem egy eszköz, hanem az otthonom” – interjú Németh Dorottya fitnesz világbajnokkal

Ha valaki megnézi Németh Dorottya régebbi képeit rögtön látja a szembeötlő különbséget az akkori és a mostani énje között. És most nem csak a külső megjelenésére gondolok. Mióta édesanya lett és elfogadta magát minden adottságával együtt, csak úgy sugárzik róla a boldogság, a harmónia. Az idáig vezető út azonban egyáltalán nem volt könnyű. De erről inkább meséljen ő maga.

Fitneszversenyzőként kerültél be a köztudatba, hogyan jött ez az életedbe?

Én még 11 éves koromban kezdtem el fitneszezni, azaz akkor még Fit-kidezni, és azóta is a sportág szerelmese vagyok. Ez nem változott.

Számos versenyen részt vettél akkoriban, két világversenyt is megnyertél, rendkívül eredményes voltál. Hogyan emlékszel vissza arra az időszakra?

A fitnesz volt az életem értelme, a tanulás mellett. Ez tette ki 100 százalékban a mindennapjaimat.
16 évesen, a gimi mellett már a TF-re jártam, fitneszoktatónak tanultam, és teljesen egyértelmű volt, hogy érettségi után, itt szeretném folytatni a tanulmányaimat. Testnevelő-edző szakra készültem, hogy később ne csak, mint versenyző, hanem, mint edző is ebben a világban maradhassak. A fitnesz által világot láthattam, találkoztam például a maláj királynővel, amikor átadta nekem az első világbajnoki trófeámat. És valóra vált minden álmom, amit kislányként dédelgettem, sőt, annál sokkal több is. Az élsport megtanított küzdeni, alázattal, kitartással harcolni az álmaimért, soha fel nem adni, legyőzni minden korlátot, ami a fejemben volt, kilépni a komfort zónámból, minden mélypontról felállni, és erősebben menni tovább. A sport volt a mankóm, a mentsváram, a biztonsági hálom. Hiába a sok egészségügyi probléma, amiket az eszetlen versenydiétáknak köszönhetek, egyetlen egy percet sem bánok. Inkább hálás vagyok, hogy ennyi csodában lehetett részem a sport által.

Így utólag úgy tűnik nem voltál akkoriban igazán boldog, pedig több világversenyt is nyertél. Végül miért hagytad abba a versenysportot?

Ha arra gondolsz, hogy őszintén felvállalom az élsport és a versenyfelkészülés árnyoldalait is, a hibákat, amiket tinédzser koromban az edzőim elkövettek. Illetve, hogy mennyire megterhelő volt egy-egy versenydiéta, a napi 3-4 edzés, az nem egyenlő azzal, hogy nem voltam boldog. Azt, hogy a világon a legjobb legyél valamiben, nem adják ingyen. Meg kell tanulj a komfortzónádon kívül élni, rengeteg áldozatot hozni, legyőzni a kimerültséget, nem érezni a fájdalmat stb. Hetekig,hónapokig készülsz egy napra, arra teszel fel mindent, hogy azon a napon, te legyél a legjobb. De az a pár perc, amikor kimondják a nevedet, és érted szól a magyar himnusz, minden könnycseppet megér. Nem a trófea miatt, amit a magasba emelhetsz, hanem az út miatt, amit bejártál addig, hogy kiérdemeld az a díjat. Azt viszed tovább az életben, amit az úton tanultál, magadról, az életről, a „lehetetlenről”. Európa-, 2x-es világ és 6x-os magyar bajnokként vonultam vissza. Elfáradtam a 15 évnyi élsportban, családra vágytam, és finom ételekre.

Ha ma megnézzük a fotóidat, mintha egy másik ember lennél. Most teljes mellszéleséggel támogatod a body positive irányzatot. Azt vallod a testünk nem sanyargatást, hanem odafigyelést, törődést érdemel. Mesélsz arról a folyamatról, melynek eredményképpen eljutottál ide?

Amíg versenyző voltam, addig csak „eszközként” tekintettem a testemre a céljaimhoz, amit kényem-kedvem szerint formáltam, sanyargattam, a végletekig kihajtottam. Mindig elégedetlen voltam magammal, mindig csak a hibákat láttam. Emellett kislánykoromtól testképzavarral küzdöttem, mert akcelerált lánykényt már 9 évesen elkezdtem menstruálni, ezáltal nőiesedni, és kilógni a kortársaim közül. Én csak akkor éreztem magam elég jónak, értékesnek, szerethetőnek, amikor kihajtottam magamból az utolsó szuszt is, és végigcsináltam a felkészülést. Ehhez a fitnesz, és a versenyek nekem pont kapóra jöttek.