Legszemélyesebb közügy

Az emberek legnagyobb többsége ma még mindig – s tán egyre jobban – elutasítja a politikát. Sőt, gyanítom, sokan vannak, akik utálnak mindent, amiből politikai kérdést csinálnak: eleve viszolygással fogadják az ilyen kezdeményezéseket, azonnal gyanakszanak, hogy valami csalafintaság van mögötte, valaki jól meg fog gazdagodni rajta. Az internetes szavazásokat sem kedvelem, de a minap az egyik hírportálon éppen a zöldekre vonatkozóan tettek fel kérdéseket. Így rákattintottam. Nyolcezer felett járt már a szavazatok száma. A válaszok megoszlása elgondolkoztatott. A válaszolók fele a környezet védelmére elegendőnek tartotta, ha csak visszaviszi a sörösüvegeket. Már a kérdésfeltevés is cinizmusra utalt, s arra mintha az egész téma afféle „jó buli” lenne. A válaszadók többsége pedig, vagy éppen ugyanúgy nem vette komolyan, vagy éppen olyan cinikus volt, mint a kérdésfeltevők.

Nem vagyok harcos környezetvédő, „csak” imádom a szép természetet, a fákat, a virágokat, és szentül hiszem, ha nem vigyázunk rá, gyermekeink, unokáink jövőjét tesszük tönkre. Szűkebb, tágabb környezetünk megóvása pedig, nem politikai, nem is gazdasági ügy, hanem kultúra, életszemlélet kérdése. És ebben is – mint sajnos sok minden másban – kiesett 50 év. Az emberek fejében kell rendet csinálni. Hogy a közterület – az utcák, a parkok, az üres telkek a városokban és a falvak szélén – az is a miénk. S valóban a miénk, nem csak demagógiából hirdetett köztulajdon. A mi adónkból kell fenntartania, rendbe tennie az általunk választott és fizetett önkormányzatoknak. A mi gyerekeink, unokáink által beszívott levegőt, a számukra is termést adót földet szennyezzük. Valódi közös tulajdon, és legszemélyesebb közügy.

Nem fintorogni kell, és csak szidni az „illetékeseket”, hogy piszkosak az utcák, s ha feltámad a szél, hordja a port, a szemetet. Hanem vigyázni kell rá. Takarítani, takaríttatni kell a házak előtt is. Mit ér, ha szépen ki van takarítva a házunk, lakásunk, ha a szél behordja a szemetet és a piszkot kintről?