Legszemélyesebb közügy
Nem vagyok harcos környezetvédő, „csak” imádom a szép természetet, a fákat, a virágokat, és szentül hiszem, ha nem vigyázunk rá, gyermekeink, unokáink jövőjét tesszük tönkre.
Sokszor elkeseredem, és elgondolkodom, hogy hány generációnak kell még felnőni, amíg ezt a kultúrát is megtanulják? Amikor látom, hogy széles ívben elhajítják az utcán a csikket, a rágógumi papírját, a hot doghoz kapott szalvétát, az üres telkeken, és a falvak szélén halomban áll a szemét – azt gondolom, még soknak.
Van, hogy megkérdezem az illetőt, miért teszi? Tízből egy, aki elszégyelli magát, s felveszi. Öten azt mondják, „mi köze hozzá!” Van, aki nyomdafestéket nem tűrő hangon közli, mit csináljak, és hová menjek. Egyesek azt mondják, nincs szemétgyűjtő. Ott, éppen akkor, amikor ő el akarja dobni. S nem tudja tovább vinni 50-100 métert?
Még elgondolkodhatunk és változhatunk, és egész pici kortól szoktathatjuk gyermekeinket a természet megóvására. Ne csak az óvodától, iskolától várjuk az oktatást-nevelést és az „illetékesektől” a cselekvést. Jó példával kell elöl járni. Nem csupán megmutatni, és megszerettetni vele a fákat, növényeket, hanem arra is megtanítani, hogy ne szemeteljen, ne tépjen le minden virágot, ne csak a saját kertben, teraszon élő növényeket próbálja ápolni, hanem a tágabb környezetében lévőket is. Nem akciók és szólamok kellenek, hanem mindennapi cselekvés, mindenkinek. Mert ebben mindenki „illetékes”. S akkor nem kell a politikát belekeverni.
Hozzászólás zárolva.