Olcsót és finomat…
Magam is meglepődtem, hogy annyi év távlatából hirtelen előbukkant. egy régi emlékkép. Ötéves lehetek. Apai nagyanyám a konyhaasztalon tésztát gyúr, én pedig mellette ugyancsak ilyesmivel foglalatoskodom – kicsiben. Előttem a „hokedlin” a kis nyújtódeszka, rajta az én tésztám: igaz, ebbe nem kerül tojás, csak egy kis víz. Nagyanyám a sajátja mellett az én munkámat is figyelemmel kíséri. Megmutatja, hogyan készítsek belőle apró fonottkalács-formát, aztán ezeket a tűzhelyen, a „spóron” megpirítom, és jóízűen meg is eszem.
Ezzel persze korántsem akarom azt mondani, hogy gyermekkoromból ez volt a legmeghatározóbb ízélményem, mert a nagymamáim természetesen ennél sokkal finomabbakat főztek, sütöttek.
Városi gyerekként falusi nagymamák mellett nőttem fel, így gyerekkoromat eleinte az ő főztjük kísérte. És – ahogy ez a nagymamákra általában jellemző – jól főztek. Igaz, többnyire egyszerű ételeket, amivel nincs sok gond, hiszen falun az állatok körül meg a kertben sok a tennivaló, nem lehet az egész napot a konyhában tölteni.
De hogy a legegyszerűbb étel is mennyire ízletes lehet, arra jó példa, hogy az öcsémmel a kedvenceink közé tartozott a húsleveshez készített házi metélt maradéka, ami vajon megpirítva (úgy, hogy itt-ott jó ropogós legyen), megsózva igazi csemegének számított. Gyerekként a húslevesért nem lelkesedtem túlságosan, annál inkább a benne megfőtt töltelékért. Sajnos annak idején nem lestem meg, hogyan készül, az biztos, hogy volt benne máj, tojás, kenyér vagy kifli meg petrezselyemlevél is. Ha csirkehúsleves volt az ebéd, általában akkor összpontosítottam nagyon, amikor a levesből az aprólékot osztotta a "mama", mert a kedvencem a zúza volt, és annak nagyon örültem, ha az én tányéromra is jutott belőle.
De szerettem a "mocskos haluskát" is, azaz a lekváros tésztát, bár azt hiszem, a pirított, cukros prézlis változat még jobban ízlett. És ettem kisgyerekként a nagymamánál vajas-cukros kenyeret is, kristály- vagy porcukorral megszórva. Akár egy egész tepsivel meg bírtunk volna enni az öcsémmel a "barna kalácsból", mely nem volt más, mint csokoládémázzal leöntött kakaós tészta.
És szólni szeretnék a szüleim főztjéről is, amelyek között ugyancsak megvoltak a kedvenceim. Apám nemcsak enni szeretett, maga is szívesen forgott a konyhában. A tojásrántottája és az omlettje utolérhetetlen volt. Olyat, amilyet ő készített, azóta sem ettem. Az omlettje soha nem esett össze, hanem puha és testes volt, mint egy pehelypaplan, és a színe egészséges barnáspiros. Amikor kérdeztem tőle, neki miért sikerül mindig, azt mondta, tudni kell, mikor öntsük a tojást az olajra. Próbálta ugyan elmagyarázni, de én valahogy soha nem tudom elkapni a megfelelő pillanatot. A se nem túl lágy, se nem túl kemény tojásrántottája ugyanilyen "hűdefinom" volt. Pirított hagymával vagy szalonnával vagy mindkettővel, megszórva pirospaprikával, esetleg még borssal is, és mindehhez pirítós kenyér – a mennyei étkek egyike volt számomra gyerekként.
Hozzászólás zárolva.