„Már megtanultam a jót is élvezni”-Rezes Judit a változásról

Sokáig vacillált azon, hogy a tánc és a színészet közül melyik legyen a hívatása. Végül az élet úgy hozta, hogy a színészet mellett tette le a voksát, de munkahelyén, a budapesti Katona József Színházban eddig számos táncos feladatot is kapott. Rezes Judit amióta két kisfiú anyukája, nehezebben éli meg a változást, de ha valamin változtat, az mindig pozitív irányba viszi az életét.

Ha visszaemlékszel a gyerekkorodra, mi volt az első helyzet, amikor nem az történt, amit te szerettél volna? Mennyire vésődött be ez az emlék az agyadba? Érzéseidbe?

Gyerekkoromban többször költöztünk. Az első költözésnél még nagyon pici voltam, arra nem emlékszem, de a következőre már igen. Kisiskolás voltam, amikor Hajdúnánáson ott kellett hagynom a barátaimat, a szerelmemet. Ha nem is traumaként éltem meg ezt a helyzetet, de mély nyomot hagyott bennem. Nem én akartam, a szüleim mondták, hogy költözünk és mennem kell. Nem volt más választásom, mint elfogadni a döntésüket.

Szüleid milyen példát mutattak arról, hogyan kell kezelni a változást? Mit tanultál tőlük?

Nyilván gyerekként nem így láttam, de ha most visszagondolok a múltra, úgy gondolom, édesanyám nem viselte olyan jól a változást. Például, amikor elmentem messzire középiskolába, a hétvégi elutazásaimat nagyon szenvedélyesen élte meg, ilyenkor ki tudott borulni. Édesapám nyugodtabb természet volt, nyitottabb a váltásra. Felnőtt fejjel, amikor már megvoltak a gyerekei lépett egy jó nagyot, tanárból jogász, ügyvéd lett. Fiatalon rengeteg változás volt az életemben, bátran vágtam bele az újdonságokba. Aztán jött egy csendesebb időszak, leszerződtettek a Katona József Színházba, megszülettek a gyerekeim, egy ideje azt veszem észre, hogy nehezebben változtatok, de ha megtörtént a változás, az mindig pozitív irányba vitt.

És te belőle az lett, amit a pályaválasztáskor az érettségi idején elterveztél?

Mivel balett szakra jártam Pécsett a művészeti középiskolában, sokáig a tánc és a színészet között vacilláltam. Elsőre nem vettek fel a Színművészeti Főiskolára, Győrbe mentem tovább tanulni és folytattam a táncot. Nem volt bennem csalódottság, pont azért, mert még bizonytalan voltam abban, hogy igazából melyik irányt is válasszam. Az élet adott időt arra, hogy rájöjjek a színészetet szeretném. Győr után a következő évben Kecskemétre kerültem a színházba, ott is táncoltam és színészkedtem, majd harmadik próbálkozásra kerültem be a Színművészetire, méghozzá musical szakra. A tánc még ekkor is középpontban maradt az életemben.

Mikor engedted el végül a táncot?

Amikor leszerződtettek a Katonába. Kifejezetten táncos darabok nincsenek ebben a színházban, én mégis elég sok táncos feladatot kaptam.
Nem tanultál valamit a színészet mellett, ami hobbinak indult és esetleg pénzt is tudtál keresni vele?
Nem. A tánc és a színészet annyira az életem részeivé váltak, annyira jól akartam csinálni, hogy minden időmet sokáig ezek töltötték ki. Nem volt más alternatíva. Meg sem fordult a fejemben, hogy más szakmát kezdjek el tanulni.

A magánéleti mélyponton, az emberi konfliktusokon hogyan tudod túltenni magadat? Előfordult, hogy segítséget kértél a megoldásukhoz?

Kértem segítséget és az mindig tovább lendített. Sajnos olyan típus vagyok, aki a rosszat sokáig tudja boncolgatni, a jó pedig valahogy olyan természetes számomra. Nem tudok rajta sokáig elidőzni. Inkább múlt időben mondanám ezt, most már megtanultam a jót is élvezni. Régebben nagyon zavarban voltam, amikor megdicsértek, nem szerettem hallgatni, amikor rólam beszélnek. Nem tudom, miért alakult ez ki nálam, nincsenek rossz élményeim az iskolákból, és otthon sem így neveltek. Lehet, hogy el kellene azon gondolkodnom, mennyire kishitű a női vonal a családunkban.

Az idő múlást hogyan kezeled? Hiszen ez is változás. Az évek során változik a testünk, a gondolataink, a világhoz való hozzáállásunk.

Vannak velem egyidős barátnőim, akik szokták mondani, hogy milyen öregek vagyunk. Én ezt egyáltalán nem érzem. Nem is foglalkozom azzal, hogy 44 éves vagyok. Nem érzem magam ennyinek. A testem változásait látom a tükörben, de szerencsére jó géneket örököltem. Nem annyira látszik rajtam a kor, mint amennyire kellene. Azért néha már zavar, amikor a tükörben nem azt látom, mint pár évvel ezelőtt, de iszonyú lusta vagyok arra, hogy tegyek bármit is ellene.