Ó, ió, ció – szinte még a fülünkbe cseng a tanévvégi játékos rigmus, szinte ott vannak még a táblákon az elmosódott színes betűk, a krétával kanyarított hatalmas Ó-k, I-k, C-k és V-k, de már készülünk az első becsengetésre, vesszük az iskolaszereket serényen, gyerek, szülő egyaránt stresszben, hogyan lesz az idei év, mi vár ránk.
A kérdés, bármennyire is közhelyesen hangzik, soha nem volt aktuálisabb, időszerűbb, mint manapság. A régi időkben elég volt, ha azon izgultunk, megvan-e az összes szükséges tanszer, füzetek, könyvek, íróalkalmatosságok, hogy aztán az egyenköppeny és a tornadressz kérdését már könnyűszerrel lerendezzük.
Persze, aki még a szocialista hiánygazdaság éveiben járt iskolába, az még látta szülei arcán a leplezhetetlen rémületet; a központi tankönyvellátóból üres kézzel hazatérni az egész családot sokkolta. A szükséges tanfelszerelés beszerzése akkoriban felért egy hajtóvadászattal. Könnyebbséget talán csak az jelentett, hogy mindenki tudta, előbb vagy utóbb minden meglesz, az állami redisztribúció beteg logikája ugyanis ezt kívánja. A végén mindenki megkapja a „magáét”.
A rendszerváltás aztán meghozta a bőséget, lehetett választani tankönyvből, füzetből, csomagolóanyagból, korlátot talán csak a pedagógusok önmérséklete és a szülők teherbíró képessége jelentett.
Mostanra viszont beköszöntött a pandémia kora, amire senki nem számított, amire senki nem volt felkészülve. A szülőknek már régen nem az okoz gondot, nem az a legfőbb stresszforrás, hogy meglesz-e a gyerek szagos radírja időben, amit Rózsi néni, a rajztanár annyira kultivál. Már régen nem ez a legfőbb megoldandó kérdés.
Amivel szülőnek, gyereknek (és persze a tanárnak) szembesülnie kell, hogy miként készüljön fel arra, amire egyszerűen képtelenség. Miként számítson a kiszámíthatatlanra, és hogyan várja (valamiféle biztos megoldókulccsal a tarsolyában) azt, aminek az eljövetelét még csak elképzelni sem tudta korábban.
Továbbra is a járvány és a lezárások paradox világát éljük.
Az első lockdown idején sebtében kellett átállnia az egész hazai közoktatásnak a digitális oktatásra. Komoly, előzetes felkészülés helyett az állam azonnal a tanárok közé dobta a gyeplőt, boldoguljatok magatok, oldjátok meg önerőből, amit mi költségvetési milliárdokból éveken keresztül képtelenek voltunk.
Jelenléti oktatás, online oktatás, iskolabezárás, egész napos maszkviselés, szünetben, teremfertőtlenítés. Majd mi kedvünkre ugráltatunk benneteket (az éppen aktuális járványadatok tükrében), - mondta szerényen a magyar állam, ti pedig, tanulók, szülők, pedagógusok, akik az egészet a hátatokon viszitek, kreatív módon megoldjátok majd, parírozzatok csak, ha pedig esetleg nemtetszéseteknek adtok hangot, majd jól belengetjük: aki nem jár be, annak igazolatlan, a tanárnak meg (jobb esetben) fizetés nélküli szabadság.
A második lockdown (vagyis a harmadik hullám időszaka) sem különbözött érdemben az elsőtől, holott a tanigazgatás legfőbb őrei (tavaly) egész nyáron arról beszéltek, hogy a magyar oktatás felkészült, tanult a korábbi tapasztalatokból, digitális oktatás rendben, jöhetnek a gyerekek, pontosabban: maradjanak otthon. Szülő majd végzi a munkáját home-office-ból, gyerek tanul a gép előtt, tanár prezentál a kamerába – és minden megy a maga (újfajta) rendje szerint.
De hogy mennyi feszültség, stressz, frusztráció munkál ilyenkor tanulóban, szülőben, pedagógusban, arról nem szól a fáma. Pedig kellene, mert ma már régen nem a tanszer vásárlás és az iskolaköpeny beszerzés miatt stresszel szülő, diák...
Ezt is érdemes elolvasni:
Iskolakezdés – a magyar szülők több, mint háromnegyede digitális oktatásra számít