Jakupcsek Gabriella sok olyan történetet mesél el új könyvében, amelyek bárkivel megtörténhetettek az elmúlt másfél évben. Pont ezért olyan jó olvasmány, hiszen az olvasó könnyen magára ismerhet a sorok mögött.
Az új könyved, Az alul semmi? a Covid-járvány időszaknak krónikája, az elmúlt lassan két év eseményeit meséled el benne a saját szemszögedből. Sajnos a járványnak közel sincs még vége, sőt a negyedik hullám csak most kezd igazán bedurvulni. Hogyan éled meg ezt a mostani időszakot?
Lényegesen jobban élem meg, mint az előző hullámokat. A félelmeim megmaradtak, de megtanultam kezelni őket. Most, hogy benne vagyunk a negyedik hullámban, el kell kezdeni a saját hajóinkat kormányozni. Élni azzal a tudással, tapasztalással, amikre az elmúlt két évben tettünk szert.
Amikor elindult a Maradj otthon kampány, arra döbbentem rá: te jó Ég, nincs új a nap alatt. Az őseink évszázadokon keresztül így éltek, a járványok, a betegségek az életük részei voltak, sterilizáltak, karanténban éltek. Mi pedig egyszer csak lebénulunk, amikor kapunk egy ilyen stop táblát. Nem tudjuk, merre kell mennünk, és elkezdjük „nedves kendővel az ételhordós dobozt törölgetni”. Érdekelt, hogy mitől lettünk ilyen magabiztosak, hol vesztettük el a tudásunkat, az óvatosságunkat. Elkezdtem utána nézni feljegyzésekben annak, hogyan kezelték az élet természetes részeként száz- kétszáz évvel ezelőtt ezeket a veszélyes helyzeteket.
Miket fedeztél fel ezekben a feljegyzésekben?
Leginkább arra jöttem rá, hogy az ember nem változik. Ugyanazokat a hibákat követték el őseink, ugyanúgy áthágták a szabályokat, ugyanúgy utaztak és mindig megtalálták a kiskapukat, mint mi. Nagyon sok érdekesség derül ki a Bethesda idézetekből, amelyek a könyvemben a történetek között felbukkannak. Például az, hogy milyen kiváló találmányok születtek az akkori „home office-ban”, mi mindenre lehetett használni egy ilyen betegséget. Vagy például, hogy az orvosok is emberek voltak, a jellemüknél fogva egyesek megfutamodtak, mások hősként beleálltak egy járványba.
Amikor elhatároztad, hogy megírod ezt a könyvet, tudatosan kezdtél el készülni rá? Gyűjtötted a történeteket, jegyzeteltél és amikor összeállt a kép, papírra vetetted őket?
Folyamatosan jegyzetelek, már a következő könyvem történeteit gyűjtöm a jegyzetfüzetembe. Az első könyvemnél ez nem így történt, ezért azt nagyon megszenvedtem. Amikor megjelent, kaptam a szerkesztőmtől egy füzetet egy jótanács kíséretében, hogy mostantól folyamatosan mindent írjak bele, ami az eszembe jut. Tehát én nem a könyvre írom a történeteimet, hanem a kor fogja meghatározni, hogy a jegyzeteimből, történeteimből, milyen alkotás születik majd. A most megjelent könyvem nem ennek indult, csak néhány történet maradt belőle benne. Elkezdtem írni a történeteimet, de jött a Covid. Azt mondtam a kiadóm vezetőjének, hogy meg kell állnunk vele, mert mire a könyv megjelenik, addigra nem ez lesz az érdekes téma a világból. Mert hogy a járvány megváltoztatja az emberi viszonyainkat, értékrendünket, az egész életünk hatalmasat változik, ezen kell majd később elgondolkoznunk.
Mennyire megy neked könnyen az írás?
Nagyon. Egyrészt azért, mert ugyanúgy írok, mint ahogy beszélek. Ragaszkodom hozzá, hogy a könyv nyelvezete gyorsfolyású legyen, az én szókészletemre épüljön. Olyan legyen, mintha egy tévéműsort nézne az olvasó, a tőlem megszokott stílusban mesélem el a történeteket. Másrészt bölcsésznek tanultam az egyetemen, az írás az eszközrendszerem része.
Írónak tartod magad?
Klasszikus értelemben nem író, hanem könyvet író ember vagyok. Nem vállalkoznék regényírásra, mert jó regényírónak lenni, az egy élet munkája, az is egy hivatás. Nagy kétkedésekkel fogadom az outsiderek tevékenységét, akik regényírásra adták a fejüket.
Ha már a könyvekről beszélünk, beszéljünk az olvasás élményéről is. Sokat olvasol?
Rengeteget olvasok. A munkámhoz mérhetetlen mennyiségű felkészülésre van szükség, amit azt hiszem, egy civil ember nem is tud elképzelni. Ahhoz, hogy egy felvételi napon 25 interjút készítsek a műsoromban, minden egyes emberből alaposan föl szoktam készülni. El kell olvasni mindent róla. Ezenkívül a Librinek írok havi könyvajánlókat, azokat a regényeket mindenképpen el kell olvasnom.
Az Alul semmi? című könyvedben is sok a személyes történet. Nálad hol a határ? Meddig engeded be az olvasót a magánéletedbe?
Nagyon pontosan meghúzom a határokat, mindaddig engedem be az olvasót egy-egy történetbe, ameddig az valakire nézve nem bántó. Nem vagyok feljogosítva arra, - és én ebben nagyon szigorú vagyok -, hogy olyan dolgot meséljek el valakiről, amit ő nem akar a nagyközönség előtt feltárni. A családtagjaimról is csak akkor mondok el konkrét történetet, ha ők ehhez a beleegyezésüket adták. Vannak azért olyan helyzetek, amelyek szereplőire nem lehet ráismerni. Tudniillik nem az a célom, hogy kiderüljön, kivel történt meg az adott eset, hanem hogy a történetben más is magára ismerjen. A saját tapasztalataimat, nézőpontomat viszont beleviszem a könyveimbe.
Közszereplő vagy, biztos megszoktad már, hogyha kitárulkozol, előfordulhat, hogy kiforgatják a szavaidat. Megszoktad már az ilyen helyzeteket, vagy azért meg tudnak érinteni a rosszindulatú megjegyzések?
Nem tartozom azon közszereplők közé, akik prédája tudnak lenni az ilyen helyzeteknek. Nagyon igyekszem úgy nyilatkozni, ahogy élek. Megpróbálok etikusan viselkedni, és ezt elvárom másoktól is velem szemben. Azok a közszereplők, akik megosztó tevékenységet folytatnak, ők kapják, joggal vagy jogtalanul a kritikákat. Ezzel nem is lenne baj, amivel nem tudok egyet érteni, az a hangnem. Én nem tartozom a megosztó emberek közé, sokkal inkább embereket összehozó személy szeretnék lenni. A műfaj, amit csinálok ebben segít is. Nem vállalok olyan politikai, gazdasági, vagy erkölcsi szereplést, amelyért bármikor hideget-meleget kaphatnék, még akkor sem, ha az bizonyos előnyökkel járna. Ettől még tarthatnak „öregnek”, „soványnak”, ezeket az állandósult jelzőket már megszoktam. Ha arányszámban kellene kifejeznem az engem ért pozitív és a negatív megjegyzéseket, 95 százalék az 5-höz lenne az eredmény. Úgy gondolom, jól állok e tekintetben.
Elég aktív életet élsz a közösségi médiában, a Facebookon már több, mint százezren követnek, az Instagramon majdnem ötvenezren. Ezzel a követői bázissal influencer rangba kerültél. Úgy tűnik, élsz is ezzel a lehetőséggel és vállalsz fizetett hirdetéseket. Nem voltak aggályaid, amikor elvállaltad az első felkérést?
Több mint 25 évvel ezelőtt történt, amikor Cserhalmi György után, aki a CIB bank arca volt, második ismert emberként egy terméket reklámoztam, a Danone Activiát. Nagyon sokat köszönhetek ennek. Emlékszem, egyszer odajött hozzám egy néni a közértben és azt mondta: sokszor fájt a hasam, tényleg jó, amit maga is eszik. Akkor tudtam, hogy a helyemen vagyok, mert én csak olyan termék reklámozását vállalom el, amit magam is megeszem, használok, magamra kenek. Büszkeség számomra, ha egy kiváló márkát képviselhetek. A világon mindenhol elismerésnek számít egy ilyen feladat, ha egy nagy cég felkér egy közismert embert, hogy melléjük álljon. A közösségi oldalaim egyébként hivatalos oldalak, amelyek pontosan arra szolgálnak, hogy akár jótékonysági, alapítványi munkának, akár közízlésformálásnak, vagy tárgyi ajánlásnak a platformja legyenek. Amikor megosztok egy jó cikket, akkor egy újságot, vagy egy ügyet reklámozok. Én azért megkülönböztetném magam azoktól az influencerektől, akiknek az a főfoglalkozása, hogy az oldalain termékeket reklámozzon. Én a munkámban élek, és nagyon örülök annak, ha megtalálnak cégek, akik azt gondolják, hitele van a véleményemnek, mert sok követőm van. Szeretem és követtem a reklámokat, magam is így tájékozódom. Megkérdezem a barátaimat, vagy megnézem, az ajánlásokat, mielőtt megvásárolok valamit. És ugyanígy tőlem is sokan kérnek tanácsot, miért ne ajánlanám azt, amiben én is hiszek.
Ezt is olvasd el!
"A közösségi médiában is tartok bizonyos határokat"- Interjú Geszler Dorottyával