Hívom Esztert, épp kocsiban ül, nem halljuk jól egymást. Kér tíz percet, hogy visszahívjon. Meg sem lepődöm, állandóan történik vele valami….
„A hétvégén elutazunk, néhány dolgot még be kellett szereznem, de holnap még négy Halloween bulit rendezünk kicsiknek, és nekik gyűjtöm össze még a cuccokat, amik kellenek” – mondja egy szuszra Palancsa Eszter, amikor visszahív.
Eszter kétgyerekes anyuka, Dunakeszin él a családjával. A négy Halloween-partit persze nemcsak nekik, hanem a „nagycsaládjának” szervezi.
A fiam 10 éves múlt a nyáron, a kislányom pedig nyolc lesz decemberben. Amikor Soma megszületett én nagyon-nagyon egyedül voltam itt. Vidéki lányként egy idegen városban, 29 évesen egy újszülött kisbabával. Az anyukám, apukám vidéken, a férjem minden este 7 órakor ért haza. Róttam a köröket, és négyszáznegyvenötször néztem meg ugyanazokat a házakat a lakóparkban. Nem volt kihez szólnom, és nem volt kitől kérdeznem. Már Liza is megszületett, amikor eljutottunk egy baba-mama foglalkozásra. Olyan rossz élmény volt, hogy hazamentem, és mondtam a férjemnek, hogy na, jó, most jött el a pillanat, én megalapítom a saját zenés-mondókás foglalkozásomat. Mielőtt még meggondolhattam volna magam, fölhívtam egy ismerősünket, aki csinált egy szórólapot.
Gyorsan összeraktam a tematikát egy fél délelőtt alatt, kiszórtam ötszáz szórólapot, és elindítottam az első foglalkozást a nappalinkban kettő fővel. Hétről hétre egyre többen és többen jöttek. Már nem volt elég hetente egy foglalkozás. Kettő se, hanem lett belőle négy, már nem fértünk el a nappalinkban, hanem a garázsunkat kellett átalakítani. Kialakult egy közösség, ahol mindenki elmondhatta, hogy mi bántja, ahol nem voltak tabuk, egymást támogattuk, segítettük. Igény lett arra, hogy legyenek családi rendezvények, legyenek workshopok, amik az anyukáknak szólnak. A gyerekeim születése után négy évig voltam otthon, de ez abból állt, hogy elvittem a gyerekeket oviba, és mire hazaértem, akkor már az emberek álltak az ajtónkban. Kinőttük a házunkat.
Visszamehettél volna tanítani, hiszen eredetileg pedagógus végzettségű vagy. Miért nem azt az utat választottad?
18 éves koromban már tudtam, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni. Elvégeztem a tanítóképzőt Kaposváron. Pécsett dolgoztam is iskolában. Aztán Budapestre költöztem, voltam bébiszitter, majd bekerültem egy akkor alakuló alternatív iskolába, és ott kezdtem el tanítani. Egy teljesen új világ nyílt meg előttem. Hatalmas élmény volt, hogy így is lehet oktatni a gyerekeket. Ott éltem meg először, hogy milyen energiákat ad az elfogadó, pozitív, élmény alapú oktatás. Amiben nem megalázzuk a gyerekeket, ha nem tudnak valamit, hanem minden esetben felemeljük őket. Erre vágytam, de tudtam, hogy két kisgyerekkel nem tudok visszamenni napi 8 -12 órában dolgozni. Ezért kerestem más utat. Találtam egy üzlethelyiséget itt, Dunakeszin. Egy hónapig jártam be minden nap, hogy hogyan rendezzük át a teret, mert annyira rossz állapotban volt az egész. A férjem támogatott a kezdetekről fogva. Ő mondta, hogy jó, akkor bontsunk ki minden falat, és indítsuk el a nulláról. Apukám jött segíteni, parkettáztak, festettek. Amit megálmodtam, ők megcsinálták. Azóta is, folyamatosan építünk - szépítünk.
Mint otthon, csak jobb.
Mindig egyensúlyra, harmóniára törekedtem magam körül. Itt a Lollipop-ban is ez volt a fontos. Azontúl, hogy komfortos, kényelmes, arra is figyelek, hogy balanszban legyenek a fiús és lányos dolgok. Ez nemcsak a gyerekekre vonatkozik. Nagyon sok apuka jár hozzánk a csemetéivel baba-foglalkozásokra! Épp az egyikük mondta nemrég, hogy ő nagyon irigyel engem. Azért, mert nálam nincsen más, csak szeretet. Abban a néhány órában, amit a Lollipopban töltenek, senki nem bánt senkit. Ott mindenki elnéző a másikkal, megértő. A sok kisbaba megadja az alaphangulatot, de ehhez a szülők is kellenek. Havonta egyszer családállítás is van. A kineziológus mondta, hogy nálunk nagyon tiszta a tér a babák miatt. Van egy lány, aki évek óta járt családállításra, nemrég lett kismama. Ragaszkodott hozzá, hogy itt legyen a babaváró bulija, ami egyébként egy szülésfelkészítő szeánsz volt. Azt mondta, hogy azért ragaszkodik ehhez a helyhez, mert itt olyan energiák vannak, amitől bármikor feltöltődik.
Egyedül kezdted építeni a Lollipopot, mára több munkatársad van. Hogy épült a csapat?
Az volt az álmom, hogy minden korosztálynak tudjunk valamit kínálni. Ez alatt a három év alatt, mióta a nagyobb helyen működünk rengeteg foglalkozásvezetőt engedtem el. Őket az vezérelte, hogy meggazdagodjanak. Engem meg nem az vezérel. De megtaláltak remek emberek, mert nagyon érdekes, hogy nem én találom meg őket, hanem ők engem. Szóval, olyan emberek csatlakoztak hozzám, akik nagyon jók abban, amit csinálnak. Egyediek, hisznek a saját sikerükben és hisznek a Lollipop sikerében. Az ő személyiségükkel be tudtuk vonni más korosztályokat is: ovisokat, aztán a kisiskolásokat, be tudtuk vonni a tiniket. Aztán jöttek a nyugdíjasok….
Dunakeszinek ez a része, ahol mi élünk, egy vadonatúj városrész. A kukoricamezőn épült több lakópark.Jellemzően Budapestről költöztek ide fiatal családok, akik vágytak a vidéki életre, de a munkájuk a fővároshoz köti őket. Gyakran követték őket a nagyszülők, akik távolról érkeztek, hogy a gyerekeikkel, unokáikkal legyenek, segíteni tudjanak. Nekik is találkozási pont lett a Lollipop, így szerveződtek aztán nyugdíjas programok is nálunk.
A baba-mama foglalkozásoktól eljutottál odáig, hogy egy nagy közösség épült köréd. Ezt sem lehet 8 órában csinálni. Az életed hány százalékát jelenti a Lollipop?
Nyolcvan. Itt töltődöm. A Lollipop az életünk részévé vált. A gyerekeim ebbe beleszülettek. Az elején féltékenyek voltak, de ahogy nagyobbak lettek, megértették, hogy nem tudok e nélkül működni. A nyáron végig táboraink voltak. De a végén kivettem három hét szabadságot, ami csodás volt, kikapcsolódtam, végig a családdal voltam. Mégis úgy éreztem, egyre kevesebb az energiám. Aztán, ahogy visszatértem, elkezdtem töltődni. Amennyire nyilván néha elvesz ez a hely, ugyanannyira visszatölt. Azt gondolom, hogy ha valaki gyerekekkel foglalkozik, és tényleg szívvel-lélekkel teszi azt, akkor onnan nagyon-nagyon sokat kap vissza. Épp a napokban mondta valaki, hogy a gyereke három szót tud, anya, apa és Eszter.
Nézem a fotóidat, mindegyiken egy kiegyensúlyozott nő mosolyog, nem mellesleg csinosan, sminkkel, rendezett frizurával. Nem túl idilli ez a kép egy kisgyerekes anyukához?
Én sem kisestélyiben rohangálok otthon, de mackónadrágban sem! A külső és a belső szorosan összetartozik. A Covid karantén idején például három napig nem sminkeltem. De éreztem, hogy így nem lesz jó. Szétcsúsznak a kontúrok, és itt most nem a sminkre gondolok. Mindenesetre a negyedik nap reggelén kirúzsoztam a szám. Ez a pink rúzs azóta egyébként a védjegyemmé vált. Mindig ezt viselem. Muszáj magam minden nap összeszedni. Ehhez nem kellenek drága ruhák, apró külsőségekkel támogatom magam. Mert nem mások miatt, magam miatt teszem. De ez a többiekre is hat. Sokan elmondták már, hogy hozzánk nem jóganadrágban jönnek, jólesik nekik felöltözni, csinosnak lenni.
Ahogy hallgatlak, biztos vagyok benne, hogy már van terv a fejedben arról, hogyan fejleszd tovább ezt a közösséget.
A Covid idején elindultunk egy Youtube-csatornával. Nem lehetett hagyni, hogy ez a csapat elvesszen. Az online bejelentkezések a közösségünk megtartó erejét adták a bezártság idején. Ezt szeretnénk folytatni. Emellett további bővítésen töröm a fejem. Új módon, a település más részén is szeretnénk jelen lenni. Olyan térről álmodom, ahol könyvbemutatókat, kisebb koncerteket is tudunk rendezni, a hétköznapokban pedig kávézóként, játszóházként működne. De erről nem szívesen árulok el többet, nagyon az elején vagyunk még az „építkezésnek”. Az önkormányzat mellénk állt és itt van ez a sok család, akik támogatnak. Mi nem fejlesztünk, hanem élményt adunk, ami a szeretetről, a boldogságról, a jókedvről szól. 100 százalékig biztos vagyok a sikerében.
Ezt is olvasd el:
https://eletforma.hu/pelda-kep/rutinos-ujrakezdo-vagyok-pataki-agi-a-valtozasrol/
https://eletforma.hu/kul-tour/tobb-labon-kell-allni-a-mai-vilagban-szamosi-zsofia-a-valtozasrol/
