Párducmintás miniruhába bújt, szerelemre éhes wamp nőt alakít Pintér Béla Parasztopera című előadásában, egyszerre végtelenül vicces és megrendítően tragikus karaktert. A darab közel 20 éve folyamatosan műsoron van, több mint 330-szor játszották már. Szalontay Tünde vendégművészként szerepel benne, már nem tagja a társulatnak, a szabadúszás „göröngyös útját” járja.
Nemrég volt Pintér Béla új darabjának, a Marshal Fifty-Six-nek a bemutatója, amin nézőként te is részt vettél. Milyen érzés volt kívülről látni a kollégák játékát? Nem fájt a szíved, hogy nem szerepelsz a darabban?
Nem tudtam semmit a darabról, éppen ezért tele várakozással ültem be a nézőtérre. Akár a többi néző, én is nagyon kíváncsi voltam, mivel áll elő a társulat. A távozásom óta nagyon kicserélődött a csapat, mivel már több, mint hét éve nem vagyok tag, eléggé eltávolodtam tőlük. Az elején nehéz volt megnéznem egy-egy premiert, de ma már felszabadultan figyelem az előadásaikat. Persze nem úgy, mint egy átlagos néző, jó értelemben véve elfogult vagyok velük kapcsolatban.
Most szabadúszó színészként két olyan darabban is játszol, ami a 40 éves kor feletti női létről szól. Ezek szerint vannak jó szerepek a középkorú színésznők számára is?
Igen, úgy hozta a sors, hogy idén ősszel két izgalmas projektben is részt vehetek, ami a 40 feletti nők életéről szól. A Láthatáron csoporttal a Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorházban nemrég volt a bemutatója a Mit, ér ha? című zenés női varietének, ami a mulandóságról, az életközepi válságról szól. Olyan kérdéseket boncolgat, mint: Mit ér a nő, ha már nem fiatal? Ha már nem olyan vonzó? El tudja-e fogadni önmagát a változásban, szembe tud-e nézni saját félelmeivel, vágyaival? Ez egy őszinte, reflektív, humoros darab, sok zenével, improvizációs lehetőséggel, amit nagyon élveztem. November 3-án pedig Zugligetben a Lóvasút Kulturális és Rendezvényközpontban Janikovszky Éva írásai alapján életre keltett halhatatlan nőalakok segítségével Szamosi Zsófival elmélkedünk majd a 40 év feletti lét végpontjairól: mindennapi mélységeiről és magasságairól a Nő, ha elmúlt 40 című előadásban. Mindkét darab rólam is szól, engem is elgondolkodtat arról, hogy hol tartok most, milyen a kapcsolatom az idő múlásával.
Más kihívás is vár rám a közel jövőben. Az Operában Polgár Csabi rendezi Donizetti Az ezred lánya című operáját, amibe-nagy örömömre-meghívott egy prózai szerepre. A Covid miatt sajnos többször el kellett halasztani a bemutatót, így decemberben folytatjuk a próbát.
Akkor most vallj nekünk: te hogyan kezeled az idő múlását?
Úgy érzem, most állok a legközelebb önmagamhoz, ami nagy élmény. Elképesztő mennyiségű önismereti munka van mögött. Miközben sokkal nagyobb harmóniában vagyok önmagammal, azt látom, hogy a testem az ellenkező irányba változik. Igyekszem lassítani a fizikai hanyatlást, rendszeresen futok, body art és jógaórára járok, karban tartom a testem. A színpadon nagyon fontos a jó állóképesség, és szeretném, ha a megjelenésem olyan lenne, amivel elégedett vagyok. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy mentálisan sem árt frissen tartani magunkat. Azt vettem észre magamon, hogy az utóbbi időben egyre jobban vágyakozom a természetbe, itt tudok mentálisan is feltöltődni.
Menjünk vissza egy kicsit az időben, milyen gyerekkori élmény döbbentett rá arra, hogy az életben semmi sem állandó?
Nyolcéves koromban elváltak a szüleim, anélkül, hogy én erről bármit is sejtettem volna. Kész tények elé állítottak. Akkor erre nem tudtam úgy reagálni, ahogy most már gondolnám, hogy kellett volna. Nem adták meg rá a lehetőséget. Sokáig tartott, amíg ezt a gyerekkori traumát fel tudtam dolgozni.
Van egy 13 éves lányod. Te megbeszélsz vele mindent? Bevonod őt a nagy döntésekbe?
Abszolút. A lányommal otthon mindent megbeszélünk, sokat kérdezek és iszonyúan átélem, amikor vele történnek dolgok. Most még engedi, majd meglátjuk, mi lesz később, amikor jön az igazi kamaszkor.
Te milyen kamaszlány voltál? Engedted, hogy az anyukád beleszóljon az életedbe?
Elég behatárolt volt az életünk. Én már 14 éves koromtól elkezdtem járni a saját utam. Első generációs művész vagyok, magam építettem fel önmagamat. Egyedül fedeztem fel az olvasás, a művészetek, a színház örömét. Kamaszlányként tudatosan nem fogalmaztam meg magamnak, hogy mit szeretnék, de a tetteim azt mutatták, hogy nagyon másképp akarok élni, mint a szüleim. Az átlagosnál jobban rajzoltam, magam iratkoztam be képzőművészeti körökbe, majd a színház felé nyitottam.
Az lett végül belőled, amit a pályaválasztáskor az érettségi idején elterveztél?
Óvónőképző szakközépiskolát végeztem, amihez elég kevés közöm volt akkor. Onnan a Tanítóképző Főiskola rajz szakára mentem, de ott is csak a rajz érdekelt. A tanulmányaimmal párhuzamosa kezdtem EL színházzal foglalkozni; amikor befejeztem a főiskolát egyből a színházban kötöttem ki. Az ARVISURA társulatnál kaptam ösztöndíjat, itt lett az első munkahelyem. Innentől kezdve természetes módon ezt csinálom.
Nem könnyű a színészi pálya, főként, ha az ember nem egy kőszínház leszerződtetett tagja. Kerestél-e valaha második, harmadik kiegészítő lábat a megélhetéshez?
Igen, de ezek mindig valamilyen kapcsolatban voltak a színészi létemmel. 2 és fél évig voltam bohócdoktor, aminek abszolút van köze a színjátszáshoz. A színészet mellett évek óta kommunikációs tréner is vagyok, ami úgy indult, hogy az elején kizárólag színészi feladatokat kaptam, azután egyre összetettebb lett a szerepem a tréningek során. Ma már csoportokat is vezetek. A színészi munka mellett folyamatosan képeztem magam a múltban, sokat jártam külföldi színész -, és tánckurzusokra, workshopokra.
Ennek köszönheted, hogy hat évre kint ragadtál külföldön?
Még itthon egy fesztiválon láttam a félig olasz, félig dán Teatro Rio Rose nevű társulatot. Nagyon tetszett, amit ők csináltak: a mozgásnak, a látványnak, a zenének, a jelmezeknek különlegesen erős hatásuk volt a darabokban. Amikor lehetőségem adódott, beálltam hozzájuk. Eleinte Koppenhágától 60 kilométerre éltünk egy kommunában, ott is próbáltunk. Hat évig dolgoztam velük, sokféle turnéztunk Dániában, Olaszország különböző városaiban. Egy idő után azonban ez a fajta életforma és az általuk művelt színház varázsa kezdett megkopni és úgy döntöttem, visszajövök Magyarországra.
Már jó ideje Magyarországon élsz, a Covid-járvány is itt köszöntött be az életedbe. Hogyan éled meg a jelenlegi helyzetet?
Egyrészt elég ijesztő, ha belegondolunk abba, ami velünk történik mostanában. Mi juttatta el az emberiséget idáig. Ugyanakkor fantasztikus látni, hogy mennyire erős, leleményes az ember, a túlélés reményében képes hipp hopp alkalmazkodni a változásokhoz. De sajnos félő, hogy nem tanul a múlt hibáiból és idővel minden visszaáll a járvány előtti kerékvágásba. Erős akarat kell ahhoz, hogy ez ne történjen meg velünk.
Ezt is olvasd el!
Több lábon kell állni a mai világban - Interjú Szamosi Zsófiával
