1921-ben az anyai nagyapám tizenhét éves volt. Még ott élt abban a tolnai faluban, ahol született, és valószínűleg meg sem fordult a fejében, hogy nemsokára búcsút mond majd a családjának és az Alföldön kezd új életet. A nagymamám tizenegy éves volt, polgári iskolába járt egy akácfákkal teli, kevert lakosú, magyar-szlovák kisvárosban, és fogalma sem volt róla, hogy felnőve egy, a Dunántúlról odaérkezett fiatalemberhez fog feleségül menni.
A másik ágon egy Balaton-felvidéki tanárember kötött házasságot egy olyan fiatal lánnyal, akivel valószínűleg soha nem találkoznak, ha a lány családja Trianon után nem költözik át Erdélyből az anyaországba. Ezek a történetek itt élnek körülöttünk, figyelmeztetve minket rá, nem legyinthetünk nagyvonalúan, hogy ugyan, a múlt nem számít, csak a jövő! Mert a jövő, ahogyan a jelen is, nem létezik múlt nélkül.
Szubjektív és objektív történelem
És valóban. A könyvet a szerző úgy építette fel, hogy a mindennapi élet részleteiről ugyanúgy képet kapunk, mint a politikatörténet meghatározó fordulatairól. Az előbbiek, például egy-egy kormányzói ebéd fogásai a csigalevestől a gombás borjúszeleten át a roston sült harcsáig, nyilván izgalmasabbak a nem történész olvasó számára a száraz tényeknél.
Ám, mint a szerző megjegyzi, 1921 sorsfordító esztendő a magyar történelemben, olyan eseményekkel, mint a népszavazás, amely eldönti, hogy Sopron Magyarország része maradjon, vagy IV. Károly visszatérési kísérlete. Olvasás közben ezért egyszerre látunk rá az eseményekre lentről és fentről, az átlagember és a politikusok szemszögéből, hiszen a kettő nem függetleníthető. Így viszont nemcsak érdekes olvasmányt kapunk, hanem időről időre felbukkannak a személyes élményeink, a családi legendák.
Miközben Horthy Miklós Turán nevű luxusvonata fáradhatatlanul járja az országot fedélzetén telefonnal, elegáns ebédlővel, fejenként két garnitúra finom ágyneművel és népes személyzettel, a férjem leendő nagymamája fiatal lányként egy szegedi erkélyről figyeli, az illemszabályoknak megfelelően kézzel eszi-e Horthyné a spárgát (úgy ette). A városokban a kormányzót diadalkapuk, kalaplengető tömeg, továbbá pruszlikba és pártába öltözött kislányok fogadják – ez utóbbiak szakasztott olyan magyaros ruhában, amilyenben az anyukámat is láthatjuk négyéves kislányként a családi fotóalbumunkban őrzött egyik régi fényképen.
Az egyik kedvenc idézetem a Buddenbrook-házból annak a levélnek a részlete, amelyet az önfejű és makacs Tonynak ír az édesapja:
„Nem elszórt, egymástól független, önmagunkban létező egyének vagyunk, hanem miként a láncnak szemei, és úgy, ahogyan vagyunk, nem volnánk elgondolhatók azoknak a sora nélkül, akik előttünk voltak, és nekünk azt az utat megmutatták”.
Az 1921 – A Horthy-rendszer megszilárdulásának története újra átélhetővé teszi ezt az igazságot.
Még több könyvajánló!
