Máramarossziget után Lévára került, mely még kisebb város volt, mint a Sziget. Álmainak ismételt zátonyra futása megkeserítette az itt tartózkodást. A költő nagyfokú elkeseredettségéről, melankóliájának ismételt felszínre töréséről tanúskodik a következő vers. Egy hónapi lévai tartózkodás után összeroppant. Rátört az ideges nyugtalanság. Öngyötrő látomásai lesznek, a haláláról vizionál:
Idegen város, új szoba,
Matt, barna bútorok,
Szívemben álmok új tora,
E táj új gyászt hozott!
Az ágyra nézek. Álmodom.
Nagyon fáradt vagyok.
Ki fekszik ott, az ágyamon?
Egy nyílt szemű halott!
Mit akar? Vére még tüzel,
És szeme még ragyog,
Láztól piros még homloka!
Most látom: én vagyok!
(Én is meghaltam, 1907)
Önmagától való félelme növekszik és hatalmas víziókban jelenik meg. Ezek a látomások is érzékeltetik, hogy milyen vívódások közepette él, milyen nehéz elviselnie a rá nehezedő külső nyomást és az egyedüllétet.
Fázom. Egy örvény szája rémít,
Irtózatos. Ott van szívemben,
Baljósan szédít, egyre szédít
És ismeretlen!
Magamtól kell remegnem egyre,
Futnék, de merre, hova térjek?
Az örvény zúg minden eremben,
Tőlem ki véd meg?
(Örvény, 1907)
Menekülési kényszer lett úrrá rajta. Oka és célja: kilépni abból a világból, mely nem ad otthont számára, mely megkeseríti az életét. Egy írást hagyott hátra, ugyanúgy mint Máramarosszigeten: "Consummatum est". 1907. október 1-én felutazott Budapestre. Leverten kószált a városban, majd a Lánchídról a Dunába akarta vetni magát. Épp akkor járt arra egyik régi szegedi ismerőse, Klima Ili (1890-1922) orvostanhallgató, aki azonnal felismerte a helyzetet. Hazavitte a költőt, s elújságolta az első Juhász Gyula verseskötet megjelenésének hírét (Juhász Gyula versei) Ez adta vissza Juhász életkedvét. Lévára már nem tért vissza, édesanyja mellett, szülővárosában próbált meg regenerálódni.
Így írta meg a történteket kedves tanárának, Négyesy László professzornak két héttel az esemény után: "Úgy éreztem, megfojt e kulturálatlan, szűk, ódon levegő, e kicsinyes környezet, s kétségbeesetten, földúlt idegekkel, sötét szándékkal menekültem. De édes Anyámra gondoltam, és ez megtartott az életnek."
Egy másik vallomása a Rozsnyay Kálmánnak írt levél (1907. október 18.) szerint: "Élek, barátom, kedves, derék barátom, és ... és ha az élet ér valamit, hát köszönöm, hogy élek. Igen bizony, nem is olyan régen - csak neked írom ezt meg egészen őszintén, neked, aki nem kételkedtél bennem! - az élet, melyet Ady úr nagy É-vel ír, előttem annyi volt, mint a semmi, hitvány különc, amelynek csak terhét éreztem és csak egy vágy volt: eldobni! Hitem egészen megrendült magamban, érted-e kedves barátom, magamban, tehetségemben, létjogosultságomban, erőmben, akaratomban. (...) Rettentő csüggedés, bénaság szállott meg, didergett a lelkem, egész valóm kifordult sarkaiból, nem találtam sehol semmit, senkit. A magány úgy borult rám, mint az őrültre a kényszerzubbony... Elég, elég, ha tovább írom ezt, újra elővesz, kilel a rémület, a Horla. Édesanyám képe megtartott az életnek."
Az otthoni légkör jót tett neki. 1907. októberében egyik barátjának, Rozsnyay Kálmánnak már így írt: "Író akarok lenni (...) Színház, művészet, irodalmi élet: ez kell nekem, város, mert megfulladok." Babits Mihálynak szóló levelében 1907. október 13-án már a visszatekintő-értékelő magatatás figyelhető meg: "A .... post tot discrimina et catastrpohas rerum, itthon vagyok azzal a bizonyos súlyos idegalgiával és maupassanti la horlaik után - még mindig élek, sőt akarok is már."
Folytatjuk.
Részlet Pató Erika A "meghívott halál" Juhász Gyula életében és költészetében című szakdolgozatából.
