Az emberek gondolkodásában bizonyos mítoszok élnek a tanári munkáról és a tanár jelleméről. A tanárok általában nem tudnak egyensúlyt teremteni saját személyiségük és a magukra kényszerített tanárszerep között. Különböző álarcot vesznek fel, melyet a diáknak el kell fogadnia.
A tanár-diák viszony ma már nem ellentét, hanem partnerkapcsolat. Szükségszerűen partneri viszony, hiszen tanítani csak úgy lehet, ha van kit tanítani, és tanulni csak úgy lehet, ha van kitől. A tanári létformának a diáklétforma ad értelmet és fordítva. Ez a kettősség nemcsak a tanár-tanuló viszonylatában igaz, hanem a tanár és tanuló személyiségére is: tanítani csak az tud, aki hajlandó maga is tanulni. A tanítás közös ügy, és csak úgy hatékony, ha mindkét oldalról nyitottsággal állnak hozzá.
A múlt félévben nagyon sok tapasztalatot szereztem a tanárokkal kapcsolatban. Volt köztük jó és rossz tanár is, többségében inkább hataloméhes diktátor.
A tanároknak az a dolguk, hogy számon kérjék a diákoktól azt az anyagot, melyet tisztességesen leadtak az órákon. Ez azonban nem mindig teljesül. Gyakran a vizsgákon nem csak azt várják tőlünk, amit az órákon hallottunk, hanem sokkal többet. Kötelező és ajánlott irodalom ismerete a legalapvetőbb. Ha ezt valaki elmulasztja, el se menjen inkább vizsgázni. De vannak olyan tanárok is, akik nem veszik véresen komolyan a számonkérést. Korrekten leadják az órai anyagot, és felvilágosítják a diákokat, hogy mire számítsanak a vizsgán.
A tanítás nem a gyerek legyőzése, az eredmény nem a diákba beléplántált mérhető tudásmennyiség. A tanítás és tanulás a tanár és diák közös érdeke, olyan folyamat, melyben mindkettőjük személyisége fejlődik. A jó tanár feladata, hogy kibontakoztassa a diák képességeit, és a tanuló is hozzájárul a tanár személyiségének teljesebb kialakulásához.
Manapság azonban egyre kevesebb jó tanárral lehet találkozni a felsőoktatásban. De milyen is valójában egy jó tanár?
A jó tanár általában nyugodt, kiegyensúlyozott, és nem lehet kihozni a sodrából. Nem az érzelmei irányítják, hangulata, pedig nem ingadozik. Egy jó tanárnak soha nem szabad kimutatnia az érzelmeit, soha nem elfogult, és nincsenek előítéletei. A legtöbb tanár elköveti azt a hibát, hogy különbséget tesz a diákok között. Kiválaszt magának egy kedvencet, és egy fekete bárányt. Ezt egy jó tanár soha nem teszi, nem részrehajló, egyformán elfogad mindenkit.
A jó tanár tehát hiteles ember, aki tisztában van korlátaival, nem frusztrálódik az elvárásoktól, felméri képességeit, becsületes és őszinte magához és másokhoz, kellő önismerettel rendelkezik, érzelmeivel kapcsolatban nyitott, és vállalja a fejlődés kockázatát.
A jó tanár lehet szigorú, de csak ha magához is az, és lehet engedékeny, ha az a diák fejlődését szolgálja. Lehet tekintélye, de az ne a hatalmából, hanem szakértelméből, példaadó önfegyelméből fakadjon. Legyen következetes, másként büntetései és jutalmazásai hatástalanok, célt téveszthetnek. Emberi mivoltából fakadóan lehet időnként következetlen, hiszen jogában áll elfáradni, hibázni. A jó tanár lehet komoly, ha ez nem szerep és nem álarc. Legyen távolságtartó, hogy megőrizze identitását és egyéniségét, de ne távolodjon el a diáktól annyira, hogy a diák ne láthassa a példát.
Ilyen tulajdonságokkal felruházott tanár olyan ritka, mint a fehér holló. De akad néhány az egyetemeken vagy bármilyen közép-vagy általános iskolában. A jó tanárt meg kell becsülni, és figyelni, hogy minél többet tudjunk tanulni tőle. Az olyan hataloméhes tanárokat, akikkel nekem is volt szerencsém találkozni ebben a félévben csak túl kell élni. Mert a felsőoktatásra panaszkodó szavaink csupán üres fülekre találnak.
Dén Anita
