Mindenki ismeri azt az állapotot, mikor az érzéseink felkavarodnak, össze-vissza teszünk mindent, szinte úgy érezzük, hogy megzakkantunk.

Mindenről az új szerelmesünk jut eszünkbe, csak ő van, minden más sokadrangúvá válik. Alig várjuk, hogy vele lehessünk. Az együtt töltött perceket, órákat soha véget nem érővé akarjuk tenni. Minden nélküle töltött idő, szenvedés. Karjaiban megszűnik a külvilág, Csak Ő és csak Én. A szerelem tomboló szakaszában így van ez.

Rózsaszín szemüvegen keresztül látjuk a világot, csak Ő-t érzékeljük, róla fecsegünk, az adrenalinszintünk a kicsapódás mértékét is megközelíti. Szokták is mondani, hogy a szerelem vak, s a szerelem megbutít.

Aztán a rózsaszín lencse dioptriássá válik, s egyre jobban látjuk párunkat, teljesen élesen kirajzolódnak a rossz tulajdonságai. Igen, mindenkinek vannak rossz szokásai, akár olyanok is, amiket nem tudunk elviselni.

A szerelem olyan, mint a rózsa. Három nap múlva lehullanak a gyönyörű, illatos szirmai, s csak a kellemetlen, szúrós szára marad.

Amikor még a szerelem állapotában vagyunk, de túl vagyunk a kezdeti eufórián, akkor végig kell gondolnunk, hogy a kedvessel fenn tudunk-e tartani hosszú távon egy olyan kapcsolatot, amelynek alapja a barátság és a közös érdeklődés.

Ahhoz, hogy az igazit könnyebben megtaláljuk józan pillanatainkban írjuk le, hogy milyen külső-belső tulajdonságokat, érdeklődési kört tartunk kívánatosnak. Ezt mindig tartsuk szem előtt, s majd ha jön az újabb igazi jelölt, s megkaptuk a természettől a hormonkoktélt, akkor vegyük elő, vessük össze, s választ kaphatunk- a vajon ő az igazi kérdésünkre.

Ha nem felel meg a kőbe vésett szabálynak az új jelölt, akkor bátran lépjünk, s keressük tovább az újabb igazit.

Allan és Barbara Pease szerzőpáros receptjét olvashatták az igazi megtalálására vonatkozóan.

Persze léteznek más receptek is...