De vajon tényleg ilyen ártalmas a stressz? Biztos, hogy megbetegít? Ha így lenne, már minden bizonnyal kihalt volna az emberiség. Hiszen stresszmentes élet nincs. A stressz hiánya pedig maga a halál.
Selye János, a stresszelmélet megalkotója, a modern stresszkutatás atyja "jó" és "rossz" stresszt különböztetett meg. A jót, a hasznosat eustressznek, a károsítót pedig distressznek nevezte.
A stressz a mindennapi élet része, alkotó energiák forrása, cselekvésre sarkall, segíti a küzdelmeket. A jótékony stressz kihívás, késztetés. Segít, hogy reggelente frissen ébredjünk, hogy napközben lelkesek, pozitívak, kreatívak legyünk. Segít versenyt futni, előadást tartani, még szerelmeskedni is. Sarkall, hogy mentsük az életünket természeti katasztrófák idején, de arra is, hogy elkészüljünk munkánkkal a kitűzött határidőre. A túl kevés stressz, a monotónia, az unalom éppoly ártalmas, mint a túlzott, mindent elborító, kontrollálhatatlan "negatív" stressz, amely felmorzsolja az energiákat, kiégést okoz, tönkreteszi a kapcsolatokat, a karriert, aláássa az önbizalmat, végül - de nem utolsósorban - súlyosan rombolja az egészséget.
Megbirkózási stratégiák
Sokan hiszik, hogy a stressz kívülről jön, rajtunk kívül áll, és általunk befolyásolhatatlan. Valóban, vannak olyan stresszhelyzetek - a természeti vagy tömegkatasztrófák -, amelyek egyszerre több száz, több ezer ember életét azonos módon érintik. Hasonlóképpen valamennyien nehezen éljük meg, egy közeli hozzátartozó vagy akár az állásunk elveszítését. Gyászreakciót válthat ki a válás, vagy akár a nyugdíjazás is. Ilyen súlyos megpróbáltatások azonban - hál' istennek - életünkben csak néhány alkalommal leselkednek ránk. Az élet mindennapi problémái, nehézségei általában nem nagy, és többségükben múló dolgok, viszont az apró bosszúságok, problémák sokasága okozza a stressz-szint lassú, folyamatos emelkedését.
A stresszre tehát szükségünk van, ha nincs elég belőle, akkor csinálunk magunknak. Sőt ezt a képességünket tökélyre fejlesztettük, és használjuk, ha kell, ha nem. A legtöbbünknek egészen rendkívüli stratégiáink vannak, amelyekkel jó alaposan fel tudjuk idegesíteni magunkat, vagyis megsokszorozzuk a minket érő stresszt. Tegyük fel például, hogy partnerünk késik a megbeszélt randevúról. Az első öt percben még azt feltételezzük, hogy feltartották, vagy közlekedési dugóba került. Ahogy múlik az idő, a várakozás perceit alaposan felhasználjuk stressz-szintünk növelésére. A féltékenységre hajlamosak elképzelik, hogy kedvesük mással van. Már látják is, ahogy kéz a kézben andalognak, csókolódznak. Az aggodalmaskodók inkább autóbalesetet látnak, kórházat, műtőt. Aki elég tehetséges, eljuthat egészen a koporsóig is. Olyan élénken tudjuk elképzelni a bajt, hogy testünk biokémiája is megváltozik: légzésünk gyorsul, szívünk kalapál, s mire megérkezik a kedves, már egészen rosszul érezzük magunkat.
Pedig mi történt valójában? Megvárakoztattak minket. Ez kellemetlen, de amit átéltünk, az több mint kellemetlen. Az már maga a distressz. A stressz szempontjából tehát nemcsak az a fontos, ami velünk történik. Sokkal fontosabb, mi történik bennünk.
A stressz csak előkészíti a talajt a betegség számára, de nem maga okozza a betegséget. Nincsenek - vagy csak alig - önmagukban betegséget okozó helyzetek, csak olyan magatartások, szokások vannak, amelyekkel az ember a helyzetre reagál. A döntő tehát nem maga a stressz, hanem az, hogy valaki hogyan birkózik meg vele. Betegség rendszerint akkor alakul ki, ha az egyén "megbirkózási technikája" hibás, túlzott, vagy nem felel meg a megoldandó problémának
Valló Ágnes
