A represszor-személyiség sajátosságai: ő az, aki az érzelmileg negatív, veszélyes, fenyegető stb. ingereket nem, vagy csak alig képes észlelni, viszont nagyon-nagyon "nyitott" az érzelmileg pozitív, kellemes, bíztató stb. ingerekre. Ha ő van a tengely egyik végpontján, akkor a másikon
2. a szenzitizátor (a továbbiakban: az sz-személyiség) helyezkedik el. Nála minden fordítva működik. Ő - ugyancsak koragyermekkori élmények alapján - arra szocializálódott, hogy hiperérzékeny legyen az érzelmileg negatív, veszélyes, fenyegető ingerekre. A magyarázat megszégyenítően egyszerű: mert túl sok volt a büntetés, túl nagy volt a szigor, nem tudott kielégülni a szeretet-igénye.
Ha meg akarok simogatni egy ilyen gyereket - vagy akár felnőttet is! -, elkapja a fejét, mert ütést vár. Ugye, milyen rettenetes?
Arra kényszerült kiskorában, hogy megtanulja észlelni szinte küszöb alatt a bajt, a bűnt, az árulást - ami fenyeget(het). Állandó cselekvési készenlétben volt és van: meg kell időben látnia, éreznie, sejtenie, hogy honnan fenyegeti veszély. Az ő jelszava az, hogy "Az élet nem habos torta".
Ezek a szörnyű csápjai természetesen nemcsak a világra irányulnak: magát is állandó bizalmatlansággal figyeli, hogy időben észrevegye, mit rontott el, mit nem képes jól stb. csinálni, és - jaj! - mi lesz ebből.
Persze negatív az én-képe, rossz a közérzete, az alvókája, a libidója; a kaját csak "benyomja", hogy bírja a gyűrődést, de fűrészpor íze van mindennek...
Ott ül a rendelőmben, és mondja, hogy ő egy kvázi-ember, belőle 19 egy tucat, ha nem lenne az a két szaros kölök, már rég hazavágta volna magát... Sovány, csapzott, rossz a lehelete, nyirkos a bőre, fénytelen szeme ide-oda ugrál, és miközben görcsösen figyel, azt számolgatja, hogy mennyire fogom lenyúlni.
Hiszen tudjuk: ő az, aki egyszerűen nem hiszi el, alig képes felfogni az érzelmileg pozitív, biztató, kellemes ingert. Hallom a gondolatait: Ez a halak etetése. Sokba fog ez nekem kerülni. Vajon miért ilyen kedves ez a doki, mit akar. Csak észnél legyünk.
Megint közlekedési példát hozok. Ő fogadja el azonnal a Munsch-féle defenzív vezetési taktikát: A kötelezőt mindig - A tilosat soha - Néha még a megengedettet sem! Megyünk-mendegélünk, én az anyós ülésen ülök, ismeretlen a helyszín mindkettőnknek, s látom, hogy visszakapcsol, fékez. Kérdően nézek rá. "Ki fognak jönni" - mondja az alig észrevehető kereszteződésre mutatva -, és tényleg kijönnek. Röntgen-szeme van? Nem: ő a szenzitizátor. A küszöb alatt észlelő. Persze, tudjuk: csak ha negatív - érzelmileg - az inger.
Kegyetlen, de igaz: nekünk, többieknek jó az ilyen ember. Hamar megjegyezzük, hogy egészségtelenül bizalmatlan - de törvénytisztelő, tiszta erkölcsű, csak ilyen magának való...
Sokan lesznek közülük öngyilkosok.
Egyesek megölik előtte a házastársukat s a gyerekeiket is: úgyis csak szenvednének a szerencsétlenek (Fellini Nyolc és fél című filmje).
Tudom, hogy szörnyű dolgokról írok. Ám éppen azért vállaltam ezt a lehetőséget, hogy el tudjam mondani ezekben a cikkekben: Szülők, leendő és nagyszülők, és persze óvónők, bébiszitterek, tanítok - vigyázzatok!
Hiszen kézenfekvő, hogy néhány beteg vagy beteges embert leszámítva senki nem tesz szándékosan rosszat a tulajdon (illetve az általa nevelt, felügyelt) gyermeknek. Akarattal, szándékosan nem. De figyelmetlenül, gondatlanul, nemtörődömségből sajnos nagyon sokan. S ha észre is veszik, ha kezdik sejteni, hogy nem jól csináltak valamit, sokan elintézik azzal: engem is így vertek, aláztak - mégis itt vagyok. Azt már nem mondják persze, hogy milyen állapotban vannak itt, milyen minőségű életet élnek és adnak tovább.
Ezért is írom, tanítom: az áldozatok áldozatainak vagyunk az áldozatai.
S azonnal hozzáteszem: mi meg tudjuk szakítani ezt a bűvös kört, mert tudjuk, értjük, érezzük a magunk bőrén, hogy mit nem szabad, nem illik.
Most már csak arra kell figyelnünk, hogy soha ne feledkezzünk meg arról, amit gyerekkorunkban úgy megfogadtuk magunkban: hogy mi mások leszünk, mi nem tesszük azt, amit velünk tettek...
S kérem, ne feledjék, és mondják el másoknak is: nemcsak a veréstől válik sz-személlyé valaki. Legalább ennyire kártékony az ún. verbális agresszió: a sértő, bántó szavak használata, és az azokat kísérő (gyakran helyettesítő) metakommunikációs üzenetek.
Semmit nem kell mondani - elég egy gúnyos fintor, egy váll-rándítás, egy legyintés, a tekintet, a fej elfordítása, vagy éppenséggel az átnézés a ránk figyelő gyereken, s ezzel ugyanolyan (ha nem súlyosabb) sebet ejtünk, mintha ütnénk vagy szidnánk. A közöny, a szeretet- és/vagy a figyelem-elvonás provokál sok gyereket a "rosszaságra": hogy büntessük meg, kiabáljunk inkább, csak lássa, érezhesse, hogy törődünk vele...
Ha felidézik az előző epizódban írottakat az r-személyiségről, talán érthető, hogy miért nem tudunk ma sem okosabbakat mondani, mint a latinok: az arany középút a siker útja. Középen kell maradnunk: a majom-szeretet represszorrá, az "embert faragok belőled" szenzitizátorrá torzítja a gyereket. Szeretettel normát közvetíteni - ez az arany középút.
"Vigasztalásul" ismét leírom: mindkét tárgyalt attitűd megváltoztatható, "átírható".
Csiky Antal
