A hozzám forduló női ügyfeleimnél sokszor kiderül, hogy a látszólag különböző problémájuk gyökere egy és ugyanaz.

Anna próbál anyaként, feleségként és a munkahelyén is a legjobban teljesíteni. Mégis úgy érzi, mindenütt kudarcot vall, semmi nem úgy sikerül, ahogy szeretné. Állandó rohanásban van, sose végez a feladataival, a számára fontos dolgokra nem jut ideje. Belül mindig feszült, bár ezt próbálja palástolni, mégis gyakran robban, vagy olyasmit tesz, amit később megbán.

Brigit az évértékelő megbeszélésen a főnöke rengeteg dolog miatt megdicsérte. Csupán egyetlen fejlesztendő területet tudott megnevezni, Brigi mégis ezen az egyen rágódott heteken át, és a sok pozitívumot elengedte a füle mellett. A férfiak - tisztelet a kivételnek -, általában erősnek akarnak látszani, mi nők pedig tökéletesnek.

És persze nem ritka a kettő kombinációja, amikor erős és tökéletes nők akarunk lenni. E két tulajdonság külön-külön is meg tudja nehezíteni az életünket, együtt pedig megsokszorozzák a terhet, amit cipelünk.

Ha tökéletesek akarunk lenni, lemondunk arról, hogy önmagunk legyünk. (Fotó: Depositphotos)

Miért akarunk tökéletesek lenni?

Ennek sok oka lehet. Lehet, hogy ezt várták tőlünk. Vagy mi magunk jutottunk arra a következtetésre, hogy akkor fognak minket elfogadni, szeretni, akkor kapunk figyelmet, elismerést, ha tökéletesen teljesítünk, mindig jól nézünk ki, megfelelünk az elvárásoknak. Ömlenek ránk a hibátlanra retusált fotók és az ideálisnak tűnő családok képei a médiából, a közösségi oldalakról, és akaratlanul is próbálunk részt venni ebben a versenyben. A tökéletesség iránti vágy kéz a kézben jár a megfelelési kényszerrel, önmagunk alábecsülésével és kritizálásával, valamint a kockázatkerüléssel. Maximális teljesítményt várunk el magunktól. Úgy érezzük, nem hibázhatunk, vagy ha ez mégis megtörténik (és nyilván megtörténik, hiszen emberek vagyunk), sokáig rágódunk, nehezen lépünk túl rajta.

Ha mindig a tökéletességre törekszünk, a háttérben általában a félelem áll. Nem vagyunk elég jók, elég okosak, elég szerethetők, elég értékesek, elég csinosak. Kevesek vagyunk. Ezért próbálunk tökéletesek lenni, mert azt képzeljük, hogy ha ez végre sikerül, egy csapásra megoldódik minden problémánk, és végre elégnek fogjuk érezni magunkat. De ez sajnos csak illúzió.

Sosem leszünk elég jók

Egyrészt, kívülről sosem tudjuk betölteni a belső űrt. Bármit is érünk el, nem lesz elég. Másrészt pedig, bár vannak tökéletes pillanatok, ezek nem tartanak örökké. Sajnos épp a maximalisták maradnak le ezekről a pillanatokról, mert akkor is találnak valamit, ami lehetett volna még szebb, jobb, hibátlanabb. Ez aztán a tökéletes patthelyzet.

A perfekcionizmus iszonyatosan fárasztó, és ráadásul nem egy sikeres stratégia. Rontja a hatékonyságot, lassítja a munkát, hiszen nehezen készülünk el bármivel, ha a végtelenségig tökéletesítjük. Könnyen vezet halogatáshoz, ami csak növeli a teendőink amúgy sem rövid listáját, vagyis épp az ellenkező irányba visz, nem pedig a vágyott tökéletesség, hibátlanság felé.

Önmagunk folyamatos kontrollálása, ellenőrzése, szabályozása, kritizálása rengeteg energiát felemészt.

A kritikának nagyobb jelentőséget tulajdonítunk, mint a dicséretnek, ám ez a kritika a legtöbb esetben tőlünk jön, nem másoktól. Ha tökéletesek akarunk lenni, lemondunk arról, hogy önmagunk legyünk. Így aztán sose tudjuk meg, vajon minket kedvelnek-e, vagy a szerepet, amit játszunk.

Nincs tökéletes anya, tökéletes feleség, tökéletes munkatárs. Ha ilyen elvárásokat tűzünk ki magunk elé, megkeserítjük a saját életünket és a környezetünkét is. Egyre messzebb kerülünk attól, amit valójában el akarunk érni.

Maximalista akarsz lenni, vagy jól akarod érezni magad? 

A kettő együtt nem megy.

Ha úgy érzed, rád is igaz néhány dolog a fent leírtak közül, gondolkodj el a következő kérdéseken:

Az élet mely területén jellemző rád a bénító maximalizmus? Hol nem mersz hibázni, kockáztatni, önmagad lenni?

Melyik szerepedben akarsz tökéletes lenni? A munkában? Szülőként? A párkapcsolatodban? A háztartásban? A külsődet illetően? Vagy mindegyikben? Miért akarsz tökéletes lenni? Kinek és mit akarsz bizonyitani? Mitől félsz? Attól, hogy nem fognak szeretni? Nem fognak értékesnek tartani? Miben segít és miben hátráltat a maximalizmusod?

Kezdd el figyelni magad. Mit mond a kritikus hangod?

Hogy rossz anya vagy, ha nem te magad sütöd a szülinapi tortát, vagy ha nem áll otthon minden az élére állítva? Hogy nem érdemled meg az előléptetést, ha munkádban nem 120 százalékot teljesítesz? Biztos, hogy igaz, amit ez a hang mond? Ugye, hogy meg tudod cáfolni, ha akarod?

Annával, aki mindenben a legjobb akart lenni, és ez rengeteg frusztrációhoz vezetett, azon dolgoztunk, hogy megelégedjen az elég jóval. Sokat beszéltünk arról, hogyan tud önkritika helyett szeretettel, megértéssel viszonyulni saját magához, elfogadni magát a hibáival együtt.

Bár mindannyiunknak van egy belső kritikusa, ott van mellette az az énünk is, aki támogat és motivál.

Neked vajon hogyan tud a kedves, támogató, motiváló éned segíteni? Mit mondanál a gyerekednek vagy a legjobb barátnődnek? Mondd saját magadnak is ezeket! Ha erre tudatosan odafigyelsz és kitartóan gyakorlod, átírható az önkritikus minta, és idővel a megértő, jószándékú éned hangja lesz erősebb.

A fejlesztő visszajelzést nehezen viselő Briginek az segített, hogy lépésről lépésre megtanult a dicséretre figyelni és örülni neki. Elkezdte dicsérni saját magát, apró dolgokért is. A hibák esetén átgondolta, hogy mit érdemes legközelebb másképp csinálnia, megbocsátott magának és túllépett rajta, mert belátta, hogy a rágódás nem szolgálja őt.

Tedd te is szokásoddá, hogy elismered saját magadat. Hidd el, hogy mindez csodákra képes!

Ez a néhány évvel ezelőtt hallott angol mondat gyakran a fülemben cseng, amit szintén érdemes ismételgetni magunknak: „Done is better than perfect.” Azaz ami kész van, az jobb, mint a tökéletes.