Ha valamilyen jelenséget meg akarunk érteni, mindig az állatokat figyeljük meg, rajtuk kísérletezünk először. Egyrészt azért, mert az ember érzi, hogy maga is valamiképpen az állatok közé tartozik; más állatfajok egyedeihez hasonlóan cselekszik, mozog, táplálkozik, szaporodik, társaival kapcsolatot tart. Az állatok tevékenységét szemlélve még ma is hajlamosak vagyunk őket valamiféle távoli rokonnak tekinteni, és tevékenységükben felfedezni az emberi indulatok, vágyak, a cselvetés, a hűség, vagy éppen a magasabb rendű értelem mozgatórugóit. Másrészt az ember valahogyan mindig is függött az állatoktól. Táplálékának jelentős részét az állatok adták, ellenségei is voltak, vagy menekült előlük, vagy megküzdött velük. Az állatok viselkedését tudományosan is elemezve nagyon sok mindent megtudhatunk az egész élővilág működéséről, az állatoknak egymással és a környezettel való kapcsolatáról, a bioszféra működési mechanizmusáról. Egyes kutatók például az állatokon végzett megfigyelések alapján szélesebb érvényű, az emberekre, az emberi társadalomra is érvényes törvényszerűségeket tételeznek fel.

A századunk második felében egy új tudományág született, az etológia, a viselkedéstudomány, amely az állatok szokásaival, cselekvéseivel, a természetes környezetben megnyilvánuló viselkedésekkel foglalkozik, és kutatja az ezeket kiváltó környezeti tényezőket. Az állati viselkedés modern tudománya összefogja, integrálja a biológiai tudományokat: a genetikát, a fiziológiát, neurobiológiát, ökológiát és az evolúciós tudományokat.

Az agresszív emberre gyakran mondja azt a magyar köznyelv, hogy úgy viselkedik, mint egy állat, olyan durva, mint egy vadállat. Márpedig, "ha az ember vadállatnak nevezzük, az az állatokra nézve sértő." - mondja Anthony Storr. A "vadállati" viselkedés szélsőségei az emberre korlátozódnak. A vadállati jelzővel arra engedünk következtetni, hogy az ilyen viselkedés a nálunk kevésbé fejlett lényekre jellemző. Pedig sehol a természetben nincs példája annak, amilyen kegyetlenséggel mi bánunk egymással. Létezik az állati agresszió, a fajfenntartásban, az életben maradásban igen fontos szerepet játszik, de elmondhatjuk, hogy az ember a legkegyetlenebb, legirgalmatlanabb élőlény.

Darwin a kutyák agresszív viselkedését is leírta. Az agresszív, ellenséges szándékú, domináns pozícióban lévő kutya felmagasodva, merev lépésekkel közelíti meg az ellenségének tartott élőlényt. Fejét magasan tarja, mereven nézi az ellenségét, fogait vicsorítja, szőre felborzolódik, farkát mereven felcsapja. Ha a gazdája korholja, akkor az előbbi testtartások hirtelen átcsapnak az ellenkező végletbe. Az állat félig-meddig lefekszik, a merev testtartást puha mozdulatok váltják fel, szőre lesimul, a farkát leengedve csóválja, s nem vicsorít. Ha a gazda haragos és büntetés van kilátásban, a barátságos pozitúra a félelembe és a megadásba vált át, a kutya kúszik, nyüszít, és a földhöz simul, amennyire csak tud. Ez a példa a Darwin által leírt antitézis-elvet szemlélteti. Ha az állat szándéka vagy belső állapota ellenkezőjére fordul, akkor megfordulnak a szándékot vagy belső állapotot kifejező jelek is. A jel-antitézis elve legjobban az agressziós pozitúrák esetében figyelhető meg.

Elég "vadállati" jel az oroszlán ordítása, de nézzük csak meg, mit jelent? Az oroszlán ordítása legalább négyféle üzenetet továbbíthat kontextustól függően. Az első funkciója, hogy segíti az oroszláncsapat tagjait az egymásra találásban, ha valamilyen okból szétszóródtak. Másodszor a kötődés erősítésére szolgál akkor, ha az állatok egymás közelében vannak. Harmadszor segít fenntartani a különböző oroszláncsapatok közötti biztonságos távolságot (ilyen funkciója van a legtöbb énekesmadár énekének és a farkasok vonyításának is ). A negyedik funkciója a fajtársak közötti agresszív összecsapások során nyilvánul meg.

Irodalom:

Elliot Aronson: A társas lény

Dr. Séra László - dr. Oláh Attila - d. Komlósi Annamária: Általános pszichológia

Csányi Vilmos: Etológia

                        Budapest 1994.

Remane, Adolf: Az állatok társas viselkedése