Sok-sok évvel ezelőtt volt sláger az a dal, amelynek első szavai szerepelnek most a címben. A fiatalok kedvéért leírom a folytatást is: "...nekem ez a modorom. Ami szívemen - a számon, tagadni se akarom..."
Nehéz idegen nyelvre lefordítani ezt a szöveget, s nemcsak azért, mert mi, magyarok nem használjuk olyan gyakran a létigét, mint mások. "Amit érzek, azt kimondom" vagy még inkább: "Kimondom azt, amit érzek" - talán ezekkel a szavakkal lehetne a legjobban kifejezni a sláger bevezetőjének a lényegét. S ez lehetne a mottója az érző hajlamú személyiségnek is.
A már sokszor idézett Renee Baron és Elizabeth Wagele a következőképpen fogalmaz:
"Az érző... a saját értékrendjén szűri át az információt
becsüli a harmóniát, támogató és empatikus
a dicséret hajtja, érzékeny a kritikára" (I. m. 139. o.)
Hasonlóan vélekedik Rubinstein is, aki a személyiség-definíciójában emeli ki, hogy az (ilyen) ember, "mint prizmán, úgy szűri át magán a világot", illetve, hogy "a külső okok a belső feltételeken keresztül hatnak".
Osgood - s még mindig csak a "saját értékrendnél" tartunk - azt hangsúlyozza, hogy az érzékelés-észlelés két lépcsőben történik. Mielőtt felfognánk az inger jelentését, valami már eldöntötte bennünk, hogy - számunkra! - az adott inger érzelmileg pozitív, kellemes, bíztató, vagy éppenséggel negatív, kellemetlen, fenyegető. S ha mi olyan emberek vagyunk, akik a pozitív, kellemes stb. ingereket keresik, és ez az inger számunkra ilyen, nos akkor mi értelmileg nagyon gyorsan, bármilyen hihetetlen: szinte az észlelési küszöb alatt képesek vagyunk felfogni a jelentését. Ugyanakkor az érzelmileg negatív, kellemetlen stb. ingereket csak akkor vesszük észre, fogjuk fel "agyilag", ha már üvöltenek szinte. (Ha viszont az érzelmileg negatív ingerekre vagyunk "kihegyezve", éppen fordítva működik a rendszer.)
Hadd ismertessem egy kísérlet menetét. Két szótagú szavakat vetítettek egyetemisták előtt. A feladat a minél gyorsabb és pontosabb felismerés, jelentés-azonosítás volt. Amikor a szavak közt megjelent a legősibb foglalkozások egyikét űző hölgyre utaló szó, a teremben egyrészt nevetés, kuncogás és több felszisszenés volt hallható - másrészt viszont egyesek felemelt kézzel kérték, hogy még mutassák ezt a szót, és sokan közülük akkor is így olvasták: durva.
Amikor később Osgood tesztjével is megvizsgálták a hallgatókat, megállapították, hogy a kuncogók igencsak szabad szájúak, a "durvá"-t olvasók pedig nagyon szégyenlősek, prűdek voltak, nekik tehát érzelmileg negatív stb. volt a szóinger, ők viszont a pozitív szavak iránt voltak hiperérzékenyek, ezért tudták csak nehezen kiolvasni a negatív jelentésű szót. (Mindezt - hogy az ugyanannyi ideig vetített szöveg egyikünknek túl gyorsan lepereg, míg a másik már rég "megfejtette" - naponta átélhetjük ma is mozikban az ún. feliratos filmek vetítése közben.) A teljességhez hozzátartozik, hogy hamar és pontosan felismerték a szót azok is, akik a negatív stb. ingerekre voltak "kihegyezve", de szégyenlősek voltak: ők szisszentek fel.
Visszatérve alaptémánkra, az érző hajlamú emberek többsége pozitív érzelmi bázison áll. Ezért becsüli a harmóniát, ezért támogató és empatikus, s - részben - ezért "hajtja" a dicséret. A kritikára pedig éppen azért érzékeny, mert érző...
Konzultációs lehetőség: csikyantal.uw.hu.
