Ön mit gondol arról, akik a földön fekszik az utcán, és láthatóan rossz állapotban van?

És mi jut eszébe, amikor nehezen mozgó, az egyensúlyát bármelyik pillanatban elvesztő embert pillant meg a metrón, az áruházban?

Hányszor állt meg ilyen esetben segíteni? És hányszor hessegette el egy pillanatra feltörő kényelmetlenség érzetét a "biztos csak részeg", vagy "veszélybe sodrom magam, ha segítek" gondolattal?

A tény az, hogy annál nagyobb az esélyünk, hogy vész esetén segítséget kapjunk, ha minél kevesebben vannak körülöttünk. A tömegben ugyanis a felelősség annyi részre oszlik, ahányan vannak körülöttünk, s többnyire mindenki a másiktól várja a megoldást.

Emlékezetes eset volt Amerikában, amikor 38-an voltak szemtanúi egy nő meggyilkolásának az utcán, s mégsem segített senki.

Persze nem kell Amerikába rohanni egy hasonló példáért. Kisebb közösségekben gyakori, hogy tudnak egy gyerek bántalmazásáról, esetleg látják is ennek nyomait, de nem érzik magukat kompetensnek a dologban, esetleg nem akarják magukat sem veszélybe sodorni, így hallgatnak.

S egy személyes példa: engem fényes nappal akartak kirabolni jó pár éve a trolin. Nagyjából húszan láthatták, ahogy dulakodtam a táskámban kotorászó fiatalemberrel, de senki nem segített. Mindenki úgy tett, mintha nem látna semmit.

Miért?

Ilyenkor mindenki a "be nem avatkozó" néző pozíciójában érzi magát, aki konformista módjára igazodik a többséghez, s nem akar veszélyesnek ítélt, vagy rajta kívülálló helyzetbe keveredni. Még akkor sem, ha például természetes kellene hogy legyen a segítségadás.

Aronson A társas lény című nagysikerű könyvében írja le a következő emlékezetes esetet.

A princetoni egyetem teológiai szemináriumáról toboroztak a kísérletszervezők hallgatókat azzal az ürüggyel, hogy egy beszédet szeretnének rögzíteni a segítségükkel.

Az önkénteseknek, akik persze semmit nem sejtettek a kísérlet valódi szándékáról, azt mondták, hogy a  beszédre való felkészülés után át kell menniük egy másik épületbe, ahol aztán rögzíteni fogják a szöveget.

A másik épülethez vezető út pedig érdekes feladat elé állította a teológusjelölteket...

Szemtanúi lehettek, ahogy valaki rosszul lesz (természetesen ez is csak színjáték volt) az utcán. A kísérletvezetők arra voltak kíváncsiak, vajon megállnak-e segíteni a másik épületbe igyekvő egyetemisták.

Azok a hallgatók, akik abban a hiszemben voltak, hogy nagyon kell sietniük, nem álltak meg segíteni.

De azoknak a hallgatóknak is csak a fele segített, akiknek azt mondták, hogy bőven van idejük, hogy átsétáljanak a másik helyszínre.

Modern kori irgalmatlan szamaritánusok. Ők is és mi is.

KV