Raymund A. Moody Élet az élet után című könyvében gyűjtötte össze azokat a beszámolókat, amelyeket hosszú évek alatt gyűjtött viszatért emberektől. Az elmondottak több típusba sorolhatók aszerint, hogy ki mit látott abban a pár percben, mialatt szíve nem dobogott, de a közlések között mégis feltűnő a hasonlóság.

Mindannyian beszámoltak arról, hogy hallották azt, amint az orvos halottnak nyilvánítja őket, és látták saját testüket. Egy lány így mesélt erről: "a környékről odaszaladtak az emberek. A kocsiban láttam teljesen összeroncsolódott testemet, de a látványa semmiféle érzést nem váltott ki belőlem. Mintha valaki másé lett volna, bár tudtam, hogy az enyém."

A legtöbben szívesen tartózkodtak testükön kívül, és ekkor érte őket az a felismerés, hogy ez lehet az, amit halálnak neveznek: "Rájöttem, hogy halott vagyok. Nem bántam, csupán nem értettem, hogy most hova is kell mennem".

Sokan elmondták, hogy közelükben más szellemi lények is voltak, akik vagy azért jöttek, hogy megkönnyítsék nekik a halálba való átmenetet, vagy hogy közöljék velük: még nem érkezett el az idő, vissza kell téniük e világra.

Ezek a szellemek sokszor már nem élő személyekre emlékeztették őket: "Egyszercsak észrevettem, hogy emberek vannak körülöttem, akik a szoba mennyezetén lebegtek. Mindenki ott volt, akit korábbi életemben ismertem, akik előttem már meghaltak. Felismertem a nagymamámat, sok rokont és barátot".

Minden elem közül a legbámulatbaejtőbb a fénylénnyel való találkozás, akiből leírhatatlan melegség és szeretet áradt a haldoklóra, körülvette őket, magába zárta a jelenléte, és kérdéseket tett fel neki - szavak nélkül.

Ezután indult el az a képsor, amelyet a legtöbben emlegetnek, a lény panorámaszerűen bemutatta az illető életének fontos eseményeit. Ezután jutottak el egy olyan helyre, amely valamiféle határ vagy sorompó: víz, szürke köd, ajtó, egy mezőn keresztül vezető kerítés vagy egyszerűen egy vonal.

"Csodaszép volt, minden ragyogó zöld - olyan színben, amilyen itt a földön nem is létezik. A mezőn észrevettem egy kerítést, és elindultam felé. A másik oldalon ott volt egy ember, aki szintén a kerítéshez közeledett, mintha találkozni akart volna velem. Hozzá akartam menni, de úgy éreztem, hogy valami ellenállhatatlanul visszahúz".

És ezek a betegek minden pozitív élmény ellenére visszatértek az életbe: "Az asztal fölött lebegtem, mindent láttam, ami a teremben történt. Tudtam, hogy számomra itt a vég, hogy meghaltam. Aggódtam a gyerekeimért, ki viseli gondjukat? Valójában ezért nem voltam kész meghalni". Életük alapvető módon megváltozott, és immáron egyikük sem fél a haláltól...

Raymond A. Moody: Élet az élet után