A szünet előtti hét utolsó tanítási órája éppen ének volt a negyedikben. Még mielőtt rutinosan belekezdtünk volna az aznapi nótázásba, megkérdeztem, vajon tudják-e milyen ünnep ékelődik a vidám és pihenős napok közé. Az okos kezek azonnal magasba lendültek, jelezvén, hogy igen, temetős nap is lesz, az elhunytakra is emlékezni kell majd. A következő óvatos kérdésemmel aztán tovább sodortam a témát, és bele mindannyiunkat.
Először aktívan, majd feszült figyelemmel, később könnyezve, néhányan padra borulva, páran zavart vihogással(amíg a többiek helyre nem tették őket) élték meg a beszélgetés folyamatát.
Kényes téma, otthon se szívesen beszélünk róla a gyerekkel, pedig fontos lenne. Van, aki nem akar, talán nem tudja hogyan tegye, megint mások még nem képesek erre: „Az én anyukám mindig sír, ha a papa kerül szóba. Nem is igazán szoktam kérdezni róla, hogy ne legyen szomorú…”
A gyerekek életszakaszonként másképp élik meg a gyászt. Ha ez ismerjük, talán jobban segíthetünk nekik a feldolgozásban is:
Három-négy éves korban ez úgynevezett szeparációs félelemként jelentkezik, amikor halálfélelme apa, anya elveszthetőségében rémíti meg. Saját halála mint ijesztő jelenség szinte fel sem merül.
Öt-hat évesen már tudja, hogy „mindenki” meghal, de ebből a gyűjtőfogalomból kihagyja szeretteit, akikkel szerinte nem történhet ilyen.
Előfordul, hogy a gyerek el sem hiszi a szeretett személy elvesztését, és úgy tesz, mintha nem hallaná, amit mondanak neki, látszólag tudomást sem vesz róla, és azonnal a játékaihoz fordul. Szinte sokkhatásként éri az esemény, számára túlságosan is megterhelő a halál gondolata, ezért védekezik, menekül. Szavakba nem tudja foglalni az érzéseit – vagy meg sem próbálja –, a szülő pedig azt gondolja, hogy a gyereket meg sem érintette az esemény, nem is érti, nem érdekli. Ám ha jobban megfigyeljük játékait, viselkedését, azonnal feltűnik az ellenkezője.
Gyakran fizikai tünetek jelzik a gyerek gyászát. Fáj a hasa, a feje, túl csendessé válik, aktivitása csökken, és számos jelét adja, hogy haragszik az elvesztett állatra, vagy személyre, mert az elhagyta őt. „Biztosan azért halt meg, mert nem viselkedtem úgy, ahogy szerette volna” – hangzik el, ha nem is pontosan ilyen formában a gyerek szájából a mondat, amely egyértelműen a bűntudatát jelzi. Azt hiszi, hogy az ő felelőssége a szeretett személy halála.
A gyerek ilyenkor testileg, lelkileg belekapaszkodik a hozzá közel álló felnőttekbe, és naponta többször is biztató, megnyugtató szavakat vár arról, hogy szeretik őt, és nem fognak meghalni. Nem ritka tünet az agresszió sem, de az is előfordul, hogy a gyerek újra bepisil, selypes babanyelven beszél, és szopja az ujját. Ilyenkor ne kérjük számon, hogy miért pisil be, sem azt, hogy hetek óta miért nem tudjuk levakarni magunkról. Ez nemcsak nevelési hiba, hanem érzéketlenség is.
Elég szerencsétlen dolog ilyenkor félrevezető mondatokkal nyugtatgatni. „A nagyi örök álomra hajtotta a fejét” mondattal csak azt érjük el, hogy a gyerek nem mer esténként elaludni, le sem hunyja szemét, mert attól fél, hogy akkor sosem kel fel. A” hosszú útra induló” nagyi unokája pedig örök bűntudattal él majd, hogy miatta, sőt előle tűnt el a szeretett személy. Ha az „isten szólította magához, mert olyan jó volt”, akkor a gyerek daccal reagál: nem akar jó gyerek lenni, nehogy hasonló történjék vele.
Hogyan segítsük akkor gyermekünket a gyászában?
Először is fontos, hogy a gyerek gyászoljon. Vonjuk be a közös veszteség, a fájdalom feldolgozásába. Ne fojtsuk vissza a könnyeinket, és ne higgyük azt, hogy a gyereknek jobb, ha nem látja a felnőtt szomorúságát. Osszuk meg vele érzéseinket, gondolatainkat, értelmes módon magyarázzuk el, hogy miért távozott el az, aki szerettünk. (Például: megállt a szíve, mert öreg volt, és nem dobogott tovább.)
A kicsiket persze nem ajánlatos kivinni a temetésre, és a nagyobbakat se kell erőltetnünk. Később azonban feltétlenül ki kell vinnünk a sírhoz, és a gyász legyen így családi rituálé. Ne dugdossuk előle a tárgyakat, fényképeket, és a rendszeres beszélgetések során említsük meg, hogy nekünk is hiányzik az elhunyt személy.
Az idő minden sebet begyógyít, és ez a gyereknél is így van. Hosszú folyamat a veszteség feldolgozása, de ahogy múlik az idő, ez a belső küzdelem egyre kevésbé kétségbeesett.
