"Megőrülök, hogy az egész családom az én életemet szervezi! Azért mert én egyedülálló vagyok, és ráadásul "kötetlen munkaidőben", azaz otthon dolgozom, azt hiszik mindig ráérek, és minden vélt, vagy valós problémát meg tudok oldani, minden kérdést meg tudok válaszolni, és rám lehet bízni apró-cseprő, vagy nagyobb elintéznivalókat.
Imádom a lányomat, és szívesen is segítek neki, de igen impulzív és improvizatív módon akár utolsó pillanatban is képes kitalálni, hogy mégsem akkor hozza a gyereket, amikorra megbeszéltük, hanem inkább később, vagy másnap, és akkor vigyem el ide, vagy oda. Majd képes kitalálni, hogy a gyerek esetleg aludjon nálam. Igaz, hogy nincs váltóruha nálam, de majd "Te megoldod anya!" felkiáltással már le is teszi a telefont.
Vejem tündéri, aranyos. De mivel náluk még nincs bekötve az új lakásba az internet, így rendre-másra felhív, nézzen már meg neki a sporthírek közül, mit játszott kedvenc csapata, hogyan áll a FORMA 1-es futam, meggyógyult-e már XY focista. Persze rögtön. Nem baj, ha én éppen benne vagyok valami munkában.
Anyukám naponta többször is felhív, hogy éppen aktuális aggodalmát kifejtse. Jó bőven. S, ha azt mondom, visszahívom, megsértődik, vagy folytatja "jó, jó, csak azt akartam mondani, hogy...." És persze hosszan kifejti azt, amit ő akar. Naponta megkérdezi, nem megyek-e postára, mert be kellene fizetni egy csekket. Képtelen vagyok rászoktatni, hogy gyűjtse össze őket, s a hónap végén befizetem együtt, mindet. Nem, neki, ha kiveszi a postaládából az aktuális számlát, már rohhani is kell vele a postára.
Apukám - mivel rosszul hall - utál telefonálni, de mivel szemben laknak, így elég sűrűn találkozunk személyesen. A pár perces "összefutásból" így hosszas álldogálás következik - lehetőleg a tűző napon. Hiszen végig kell hallgatnom aktuális, örökös ellenzéki, politikai kesergését, vagy valakinek a konkrét szapulását. Már rég rájöttem, jobb, ha végig hallgatom, mert esetleges ellenérveim, csak olajat öntenek a tűzre.
Még a legjobb az öcsém, aki vidéken él, és ritkábban hív fel. Ám, őt is jobb, ha meghallgatom - bármit csinálok is. Mert ha visszahívást ígérek, s megteszem, az igen érzékenyen érinti a mobilszámlámat."
Szóval ugye megérted, ha néha azt gondolom, jobb lenne árva aggszűznek lennem! - tart végre szünetet barátnőm a szinte egy szuszra elmondott kiborulásában.
Mit lehet erre igazán mondani? Legszívesebben elnevettem volna magam, hiszen mindannyian vagyunk így néha!
De megálltam, hogy kikacagjam, s csak azzal próbáltam vigasztalni, hogy tudom, szereti őket, s vannak ennél sokkal rosszabb családi kapcsolatok is!
Hiszen azzal, hogy őt találják meg, jelzik, fontos is számukra. Emellett tudom, tőrödnek is vele, és sok örömet is kap családjától.
Végül még annyit tettem hozzá neki: Gondolj arra, hány nő él, ha nem is aggszűzen, de árván, magányosan "valódinak látszó" családban!
