Elég gyenge fizikumú volt, s nagyon félszeg. Kórházba kerülésekor hozzátartozói elmondták, hogy csecsemő korában gyenge volt, s nem bíztak az életben maradásában. A Moravcsik-klinikán 1917. március 10-én fölvett anamnézisében gyermekbetegségre nem emlékezett. "Gyenge, beteges gyermek volt. Kerülte társait. Emiatt anyja dédelgette; nagyon anyás természetű volt." - olvasható a kórelőzményben. Azután már rendesen fejlődött, rendes időben kezdett el iskolába járni is. Az iskolában lelkiismeretesen, jól tanuló és sokat olvasgató diáknak minősítették. "Már gyermekkorában nagyon zárkózott volt Gyuluska. Barátja alig volt, egész nap otthon ült, erőszakkal kellett a levegőre vinni."

Ezek a viszonylag kiegyensúlyozott fiatalkori évek jelentik Juhász Gyula zaklatott életének azt a felhőtlen szakaszát, amelyhez szívesen és többször tér vissza erőt meríteni, s biztos fogódzónak látszik a változások és bizonytalankodások idején. Gyakori gyermekségre révedését, képzettársításaiban a gyermekkor ismételt megjelenését a szociálpszichológia "kompenzatív stratégia" szakkifejezéssel illetné. Arról van szó, hogy a gyermekkor megszépül benne, mintegy kárpótolva pályafutásának valódi vagy vélt eredménytelenségeit, a felnőttség adott élethelyzetének sikertelenségeit, pillanatnyi énképének válságait.

                                              "Gyermekéveimnek elhunyó világa

                                               Rám mosolyog szeliden, mint bús holdsugár,

                                               Elhullt napjaimnak legszebbik virága

                                               S rám a messze éjben sírok árnya vár!"

                                                                                                             (Merengés, 1899)

"Apámra gondolok"

Juhász Gyula édesapja, Juhász Illés (1853-1902), a szegedi távírda tisztje, 49 éves korában, éveken át tartó lelki bénultság után 1902. május 26-án hátgerincsorvadás következtében halt meg. Juhász Gyula ekkor állt érettségije előtt. A fiatal felnőttet apjának betegsége, eltompultságának látványa, s főként az a hite, hogy örökölte apjának betegségét, egész életén át kísértette.

                                               Apámmal együtt ültem a padon.

                                               Ő fáradt, nagy szemével, révedezve

                                               A nap utolsó csókjait kereste

                                               Az alkonyattól rőtes nyugaton.

                                               Szemébe néztem, a szemembe nézett,

                                               Hűs esti szél kezdett már lengeni,

                                               És hirtelen egy delejes igézet

                                               Fogott el, s könnybe vesztek szemeim.

                                               Mi volt ez? Sejtés, árnyék? Nem tudom már,

                                               De megéreztem, hogy fia vagyok,

                                               És éreztem, bennem mint támadoznak

                                               Az örökölt, szunnyadt bánatok.

                                               Éreztem, láttam, hogy nem is sokára

                                               Magamban ülök már a zöld padon,

                                               És itt kísért majd az a régi bánat,

                                               Az én új fátumom!

                                                                                                          (Fátum, 1907)

A későbbiekben is többször felidézi apja betegségének és halálának emlékét, a félelmetes végzetet (A régi udvaron, 1909; Magamhoz, nyárvégi estén, 1912; In memorian, 1915; Fotografiák, 1918; Még egy nefelejcset, 1921; Apámra gondolok, 1921). Kevéssel halála előtt, a szegedi idegklinikán, Szilágyi Ilona főnővérnek írott versében is megismétli:

                                               Szépen süt a nap, mondják. Ó, igen,

                                               sírokra is szépen süt a nap,

                                               Apám sírjára is, ki itthagyott

                                               Fiatalon, egy nagy szomorúsággal,

                                               Amely egyetlen örökségem.

                                                                                  (Egy kedves vigasztalónak, 1933)

Élete vége felé sorsát teljesen azonosítja édesapjáéval: "S érzem egyre, hogy én ő vagyok" (Atyámhoz megyek, 1912). Miskolczy professzor figyelt fel egy újabb közös pontra apa és fia között. Ez pedig nem más, mint a betegség: Juhász Illés szintén depressziós volt.

                                               S egyre jobban közelebb jő hozzám

                                               S minden utam feléje vezet,

                                               Hozzá szépít mindegyik csalódás,

                                               S amint foszlik az emlékezet,

                                               Úgy érzem én egyre rokonabbnak,

                                               S érzem egyre, hogy én ő vagyok,

                                               Életem útján fáradt nyoma ballag,

                                               S utolérem, ahol elhagyott.

                                               S ha fölöttem gyöngyvirágok nőnek

                                               És tavaszba ér a temető,

                                               Partjain a tájak és időknek

                                               Egy bölcsőben alszik velem ő.

                                                                                              (Atyámhoz megyek, 1912)