A szuicidológia egyik fontos vizsgálati terepe az öngyilkosság és a hangulati élet zavarainak kapcsolata, mivel az öngyilkosság kérdése szorosan kapcsolódik a depresszió problematikájához. Nemzetközi és hazai vizsgálatok adatai szerint a felnőtt lakosság több mint 15%-a esik át élete során legalább egy, súlyos, major (vagy ahogy régebben nevezték, endogén) depresszión, s minden adott hónapban a populáció 3-5%-a szenved major depresszióban. Vizsgálatok bizonyítják azt, hogy a befejezett öngyilkosságok 50-70%-át kezeletlen vagy nem megfelelően kezelt major depresszió miatt követik el. A depresszió mögött álló szenvedés összetett; gyakran pszichoszociális és egzisztenciális problémákon alapszik. (Rihmer, 2000) Fokozott a veszély, amikor /1./ az öngyilkosságra utaló vészjeleket férfi adja, akinek életkora valamely generáció-váltás határán van (serdülőkor, felnőtté válás, életközép, öregedés, öregkor), /2./ egyedül, magányosan, a család biztonsága nélkül él, /3./ ha előtörténetében fény derül öndestruktív mintázatokra - saját vagy kisközösségi öngyilkossági eseményekre, /4./ fokozódó stresszre, /5./ veszteségekre, /6./ alkohollal vagy droggal történő "öngyógyításokra" és nem utolsó sorban /7./ pszichiátriai betegségekre (depressziók, szorongásos megbetegedések, szuicidium, pszichózisok például), amelyek a fokozottabb öngyilkossági veszély előrejelzői. (Szabó, 1996).

Láthatjuk tehát, hogy Juhász Gyula többszörösen is veszélyeztetett volt.

Az ókor nagy orvosa, Hippokratész szerint négy fő testnedv - a vér, az epe, a nyál és a fekete epe - esetleges túltengése okozza a különféle betegségeket. Az utóbbi, a melainé kholé alapján melankolikusnak mondták évszázadokon keresztül azokat, akiket ma depressziósoknak nevezünk, tekintet nélkül arra, hogy mániás - illetve "bipoláris" - depressziósokról van-e szó, akik a "normálisnál" hol jobban, hol rosszabbul érzik magukat, avagy "unipoláris" depressziósokról, akiknek a kedélye szintúgy ingadozik, ám a pozitív periódusok nem olyan hosszúak és nem is olyan látványosak, mint a bipolárisoknál.

A "nyomottságot" jelentő "depresszió" kifejezést Adolf Meyer svájci származású amerikai pszichiáter csupán századunk tízes éveiben vezette be - noha ugyanezt a megnevezést a gazdaság válságára már a 18. század végétől széles körben használták. Érvényben maradt ezenkívül az ókori görög definíció is, ha nem is abban az értelemben, amely szerint a kórképet a fekete epe túltengése okozná. (Gerlóczy, 1999)

A melankóliás depressziót a következőképpen lehet jellemezni: az öröm átélésének és anticipálásának képessége súlyosan károsodik, a külvilág ingerei nem váltanak ki reakciót, a beteg főként az egyébként örömet okozó eseményekre nem tud reagálni. Emellett kifejezett pszichomotoros változás, bűntudat és vegetatív tünetek (anorexia, fogyás, kora reggeli ébredés), valamint a tünetek reggeli rosszabbodása észlelhető. (Szádóczky, 2000)

Juhász orvosai közül Rapaport Samu endogén depressziónak minősítette a költő baját, s hangsúlyozta a lappangás utáni kitörésének a külső környezettől való függetlenségét. A doktor szerint hiba az ilyen beteget vidám környezetbe helyezni abban a hiszemben, hogy majd ő is földerül; hatása épp az ellenkezője: még jobban magába zárkózik, gyűlölettel fordul el a téveszméi szerint őt kinevető társaságtól.  Péter László tételszerűen fektette le a megfigyelt összefüggést Juhász Gyula depresszióinak periódusai mégis mutatnak összefüggést a külső világgal. Nagyon nehéz megállapítani, mennyi a melankólia, a depressio periodica keletkezésében a belső, alkati, endogén örökség vagy hajlam, s mennyi a külső, exogén tényezők szerepe. Péter László szerint Juhász aktív, egészséges szakaszai egybeestek pályájának sikeres, termékeny, mozgalmas, számára élményt, közszereplést, hírnevet hozó időszakaival, így a nagyváradi éveivel (1908-1911) és a két forradalom lelkes napjaival (1918-1919). Ez az összefüggés azért is nagyon fontos, mivel öngyilkossági kísérletei könnyen összefüggésbe hozhatók életkörülményeinek alakulásával, máramarosszigeti, lévai, szakolcai magányával, honvágyával, szülővárosa és édesanyja utáni átlagon felüli vágyakozásával, az ebből adódó depressziós tünetekkel. (Péter, 1983.)

Juhász Gyula betegségéről a legjobb és leghitelesebb forrás, Miskolczy Dezső professzor írása. Erre támaszkodom a költő betegségének ismertetésekor. Innét tudjuk, hogy kifejezett depressziója 1907-ben jelentkezett először. Munkáját azonban rendesen végezte. Depressziója mindenféle külső októl független volt, s néhány hétig tartott. Azóta jelentkezett kedélyi nyomottsága öngyilkossági gondolatokkal is társulva. Az orvosi vizsgálatok megerősítették, hogy szervi idegrendszeri megbetegedésnek semmi nyoma nem található.

Milyen volt a depressziós Juhász Gyula? Kórosan lesoványodott, étvágytalan. Napokig fel sem kel az ágyból. Hangulata borús. Semmi sem érdekli, de azért a napi lapokat átolvassa, s néha irodalomról szóló beszélgetésekbe kezd. Szorongásai és félelmei csak akkor enyhülnek, mikor depressziója is javul egy kicsit. Már Eőrsi Júlia is följegyezte kínzó némaságát: "Ha fájt valami neki, hallgatott. Órákig és napokig hallgatott, és ezt nem lehetett elviselni. Akkor még nem tudtam, amit később keservesen tanultam meg: a hallgatás a közeledő összeroppanás első jele volt." "Most is nagyon szomorú. Fekszik az ágyban, kedvtelenül engedi, hogy megszorítsam a kezét. Homlokán nagyon mélyek a ráncok.  És hallgat."

Az utolsó nyolc évében elhatalmasodott a betegsége, a világ elől bebörtönözve élt édesanyja házában: "Most megint ott él édesanyjának házában, a magaválasztotta börtönben, mint a bánat és szomorúság fegyence, odaláncolva a némaság mázsányi köveihez. Nem segíthet senki és nem akar segíteni  magán. Hallgat és szenved az évek izzó tüzében. Ott áll börtönének ablakában, elűzi a poroszlókat, belakatolja ajtaját a látogatók elől, nem mozdul, nem beszél, nem ír - és nyolc éve várja az áhított megváltó elmúlást."