Magyarország lakosságának kb. 10%-a szenved valamilyen mértékű halláskárosodásban. Ebből súlyosan nagyothalló, illetve siket kb. 3-4%. Kommunikációs nehézségeik mindennaposak nagy részük nehezen, vagy egyáltalán nem képes a társadalomba való beépülésre, integrálódásra, hiszen sérülésük éppen a másik emberrel kialakítandó kapcsolattól fosztja meg őket.
Korunk társadalma az információra épül, mely beszélt és írott nyelven terjed. Kommunikálunk a boltban, az utcán közlekedve, hivatalos ügyeink intézésekor, a munkahelyünkön, otthon, de amikor kikapcsolódunk, filmet nézünk, újságot, könyvet olvasunk, akkor is párbeszédet folytatunk. A kommunikációs készség kialakításához meghatározott szókincs szükséges, melynek elsajátítása a halló gyerekeknél nem okoz különösebb problémát. A siket és a hallássérült gyerekek számára azonban a hallássérülés mértékétől függően a szájrólolvasás, olvasás és írás megtanulása jóval nehezebb. Minden egyes szónak meg kell érteniük a jelentését, hiszen a betűket, hangokat nem tudják jelentéssel felruházni, ezért a számukra készülő könyvek, oktatóprogramok elsődleges követelménye az élőlények, tárgyak, cselekvések minél kifejezőbb képekkel való megmagyarázása.
A siket emberek a jelnyelvet kommunikációjuk fő eszközének tekintik. A jelnyelvet ugyanúgy használják, mint a halló emberek a beszélt nyelvet. Tehát a jelnyelv a legtöbb siket ember elsődleges nyelve.
Sajnos az 1880-ban, Milánóban rendezett nemzetközi kongresszus nyomán a nyelvük mellőzése szinte a legutóbbi időkig konzerválódott. Ekkor ugyanis az oktatásban a szóbeli metódust használatát tették kötelezővé, a jelnyelvet pedig kitiltották a siketek oktatásából. A metódus azon a hiedelmen alapul, hogy a beszéd és a nyelv ugyanaz, jóllehet a siketek jelnyelvei nem valamely hangzó nyelv szabályait követik, a jeleket sajátos elvek mentén építik össze közleményekké, nem hangokból építkeznek, hanem úgynevezett manuális ('kézi') elemekből. Ily módon a siket embereknek egyszerre kell elsajátítaniuk saját nyelvüket, és az őket körülvevő társadalom nyelvét - a magyar nyelvet, mely a számukra nem érzékelhető hangokból, fonémákból építkezik.
Az olvasásra nevelésnek, a könyv megszerettetésének az egészséges emberek esetében is a gyermekkorban kell kezdődnie, a hallósérült vagy siket gyerekeknél is így van, talán még fokozottabban is, hiszen számukra a könyv "élvezete" még több kihívást, tanulást jelent. A BESZÉL A KÉZ című kiadványban, mely éppúgy szól a siket és halló gyermekeknek, - figyelembe véve hogy a siket gyermekeknél más oktatási metódust kell alkalmazni, mint a hallóknál -, egyszerre három síkon, - 1. jelnyelv, manuális, 2. kép, illusztráció, 3. hangjelölő (betűkép) - kívánták megjeleníteni a közösen (hallók és siketek által) kiválasztott tíz állatot és az öt érzelmet jelölő fogalmat. E három síkot a könyv grafikai képe rendezi egységbe Vincze Tamás rajzaival és Takács Mária festett illusztrációival.
A kicsiknek egy szép és egyben hasznos képeskönyv készült, ahol a halló gyerekek is bepillanthatnak egy általuk ismeretlen közegbe - ezért a témaválasztás. Milyen vicces is a béka ugrálását, a nyuszi fülét, vagy a krokodil tátogását utánzó mozdulatsor! Az állatok és hozzájuk kötődő cselekvések megnevezésére legtöbb esetben valamilyen jellemző mozdulat szolgál, melyeket mi is könnyen értelmezhetünk, elsajátíthatunk, máskor viszont egy teljesen új világba csöppenünk. Akár egy jópofa játékban.
