Vannak pillanatok, amikor csak az lehet bátor, aki bolond vagy gyermek. Emlékeznek még Andersen meséjére a király csodaköntöséről?
A téren a szegényember és fia alig találnak egy mákszemnyi helyet, akkora a nyüzsgés. Dobpergés, lökdösődés, nyaknyújtogatás. Mindenki látni akarja Pomádé királyt új ruhájában, melyet oly finom öltésekkel és oly könnyű anyagból varrtak... hogy nincs is.
Mindenki látja, de csak a hétéves, libapásztor embergyerek meri odasúgni az apjának az igazságot.
A mesének pedig több köze van a valósághoz és a hús-vér emberekhez, mint hinnénk. Hányszor van az úgy, hogy gondolkodás nélkül igazodunk a többséghez, mert nincs annál félelmesebb, mint kívül lenni, kirekesztettnek lenni!
Megfigyelhető ez az egymáshoz igazodás, társkeresés még az olyan apró, banális dolgokban is, mint a séta. Észrevette, hogyha egy pillanatra elkalandozik, lábai önkénytelenül is átveszik az utcán sétáló idegenek tempóját?
Vagy a lift. Pszichológusok készítettek egy leleplező kisfilmet arról, hogyan viselkedik az ember a liftben, ha minden utastársa egyszerre és ugyanúgy mozdul: megfordul, leveszi a kalapját vagy tesz valamilyen mozdulatot.
Hihetetlen, de szinte minden kísérleti alany egy szó nélkül utánozta a társait: levette a kalapját, megfordult, akár többször is egymás után. Anélkül, hogy értette volna vagy érteni akarta volna, miért is fordul a többiekkel.
Mondom, imádunk igazodni. Szükségünk van arra, hogy a többséghez tartozzunk. Andersen meséje ott kezdődik, hogy a tömegben a fiú vékonyka hangjára az emberek összesúgnak, majd egyre hangosabban, egyre több felől hallani: "Nézzétek, meztelen a király!"
DDL
