Az ókor testkultuszát a sötét középkorban a "földi porhüvely" vallási indíttatású, szándékolt elhanyagolása váltotta fel. Valószínűleg ez a hosszú időszak és kultúránk katolicizmusban gyökerező erkölcsisége idézte elő azt a gátlást, ami önmagunk szeretetét akadályozza. 

A jó külsőre vonatkozó társadalmi elvárás és a magunkra pazarolt idő (és pénz) okozta lelkiismeret furdalás közt örlődünk. (Itt most a klasszikus nevelési elveken fölcseperedett nőtársaimról beszélek, nem a legifjabb nemzedékről, akik már rendelkeznek az egészséges önzéssel - néha ennél is többel.)

Mire végre nagy nehezen időt szakítunk, hogy áldozhassunk a szépség oltárán "jobbik énünk" folyamatos zaklatásának vagyunk kitéve. Ugye ismerős a szituáció: ahelyett, hogy jót relaxálnánk a kozmetikus kezei közt, azon pörög az agyunk, mi mindent kellene a háztartásban elvégezni. Tűkön ülve várjuk, hogy fodrászunk végre elkészüljön az utolsó simítással, mert már rohannánk bevásárolni, főzni.

Nincs más megoldás: meg kell tanulnunk kikapcsolni a folyamatos duruzsolást, és tudatosan elfogadtatni önmagunkkal és környezetünkkel, hogy igenis jár az a kis idő, amit a tükör előtt töltünk. Miért is pironkodnánk társunk előtt, hogy egy-két órát is eltart a készülődés egy bált vagy fogadást megelőzően? Ő érezné magát a legkellemetlenebbül, ha a többi nő közül elhanyagoltságunkkal tűnnénk ki.

Tetszik vagy sem, napjainkban túl sokat kockáztat az, aki nem aknázza ki külső adottságait.

A szépségkultusz soha nem tapasztalt dömpingjének csak kevesek képesek sérülés nélkül ellenállni. Mert valljuk be, a sok tökéletes virtuális nő látványa felébreszti gátlásainkat - rossz érzéssel tölt el, ha magunkat elhanyagoltnak, csúnyának gondoljuk.

Ha viszont megelégedésünkre szolgál az, amit a tükörben látunk, önbizalommal felvértezve, jobb hangulatban, erősebb lélekkel vághatunk neki hétköznapi csatáinknak.

Ne legyen hát lelkifurdalása, hogy túl sok időt szentel magának - hiszen ha jól érzi magát a bőrében, annak a környezete is hasznát látja!