Szokásos szeptemberi életkép.

Az egyik pöttöm azért küszködik a könnyeivel, mert még nem tudja mi vár rá; a másik meg azért kapaszkodik az anyjába, mert nagyon is jól ismeri a kapun túli életet.
Mindig azt gondoljuk, jól felkészítettük rá. Megtesszük újra és újra nagyon okosan, hogy minél zökkenőmentesebb legyen az átállás.

Ennek ellenére nem múlnak az álmatlan éjszakák, nem szűnnek a gyomorgörcsök, gyakoribbak a hasmenések és a hőemelkedések. Stresszel a gyerek, fél az iskolától.

A türelmesebb szülő órákig őrzi és vigasztalja csemetéjét, ha lehetne, egész nap mellette ülne...

A másik véglet, aki tehetetlenségében és idegességében kegyetlenül "kilöki" az autóból, és néhány kemény szó és pofon kíséretében betuszkolja a rettegett építménybe.

Az elmúlt napokban az utóbbira is láttam brutális példát. Szemtanúja voltam jó néhány szülővel együtt.

Az anya már késésben volt, szaladt volna a buszra, a gyerek pedig torkaszakadtából ordított. Húzták-vonták egymást és valahogy sehogy sem sikerült az elszakadás. Főleg a kis könnyáztatta másodikos ragaszkodása miatt. Az öt perces "cirkuszi műsort" az ideges anya két nagy pofonnal zárta le, és a "nem jövök érted délután se, ha hisztizel" felkiáltással fejezte be. Szerencsére a tanító néni is a kapuhoz ért, és néhány csendes szóval, simogatással, lassan beterelte a szipogó gyereket. Talán már nem is az iskola épülete, hanem annak tudata okozott fájdalmat, hogy az anyja felpofozta, és örökre elhagyta...

Persze nem maradt "kommentár" nélkül a jelenet. Megoszlottak a vélemények a szemtanúk között. Rögtön gyors és felettébb zajos eszmecsere zajlott a pofonok és a verés szükségességét illetően:

"Én azt mondom, soha nem kell pofon vágni a gyereket. A pofon eleve megalázó. Aki a saját gyerekét megalázza, arról mit is gondoljunk! Minden fizikai bántalmazás a gyerekkel szemben, saját csődünk és gyengeségünk, idiotizmusunk bizonyítása." - okoskodott az egyik fiatal apuka.

"Ugyan már, egy-két makarenkói sosem árt! Ha tőlünk nem kapja meg, majd előbb-utóbb az élettől, de az sokkalta súlyosabban fogja érinteni. - kontrázott a másik.

"Szerintem sem szerencsés a pofon, de a fenekét igenis kell verni, méghozzá következetesen (akár rendszeresen is). Manapság az a gyakorlat, hogy a gyerek az úr a családban, ennek meg is vannak a következményei. Rengeteg a korcs, taníthatatlan, összeférhetetlen fiatal. Egy gyerekkel egy felnőtt verbálisan soha nem tud 100%-ig megértetni valamit, mert egész egyszerűen más nyelven beszélnek (még akkor is, ha manapság sok a gyerekesen viselkedő felnőtt)." - jegyezte meg óvatosan egy középkorú anyuka.

"Ez egy eltúlzott kérdés. Alig-alig van szülő, akinek ne járt volna el a keze élete során. Ettől még lehet jó szülő. Föl lehetett volna tenni a kérdést esetleg úgy, hogy lehet-e nevelési eszköz a pofon. Talán eredményesebb lenne, ha a gyermeket inkább verbálisan és személyiségünk természetes tekintélyével neveljük, igazi partneri kapcsolat során."

Figyeltem és füleltem, de már attól féltem, nehogy a vita hevében elcsattanjon közöttük is egy. Mindenesetre tanulságos volt hallani, ahogy a dologról vélekedtek...

Amikor délután a saját gyerekemért mentem, ismét összefutottam a reggeli renitens anyukával.

A gyerek szipogva mesélte neki, hogy a napköziben a padtársa az olvasókönyvvel kétszer is fejbe vágta.

A felbőszült anya, azonnal a pedagógusra támadt... Vajon miért...?