Pár hónappal később, már vele, a Vígszínház öltözőjében. A fiait kereső Égeont játssza Eszenyi Enikő rendezésében, a Tévedések vígjátékában. "Régi arcom eltűnt, a hangom elkopott? Lehetséges az, hogy ennyire más vagyok?" - tűnődik az előadás egyik fontos jelenetében. Nem tűnt el a régi arc, s a hang sem változott.
Két jelenete van Égeonnak az előadásban. A történet legelején és a legvégén. De attól, hogy ön játssza, mindkét jelenetnek súlya van. Mégis azt kell hogy mondjam, összességében kis szerep.
Még annál is kisebb. Valamivel kisebb egy szerepnél. Sokan biztos úgy gondolják: "Pont jó neki!"
Pont jó? Nem hiszem, hogy pont ekkorára vágyott.
Ha nem lenne nagyon hivalkodó a mondat, merném mondani... de tudod, mit? Merem! Mindenkinek ajánlok egy ilyen szerepet, aki időnként olyan helyzetbe kerül, mint amilyenben most én leledzem. Gőg ellen nagyszerű. De már az is gőg, hogy erre gondolok, ezért vissza is vonom a mondatot. Bizonyos dolgokat nem ért meg az ember, egyszerűen képtelen felfogni, ezért elkezd furcsán viselkedni. Nekem erre a szerepre semmiféle szükségem nem volt. Aztán belesodródtam. Ma már nem örülök annak, hogy elvállaltam. Egyáltalán. Van ennek egy olyan alapvető oka, amiről nem szívesen beszélek. Azt gondolom, értenék ugyan sokan, de a kollégáimról nem feltételezem, hogy bármiféle értés egy ilyen magyarázkodás kapcsán felmerül bennük. Ismerem én jól a pályatársaimat. Kellőképpen megette a fene a cinizmusukat. A sok pengét látva pedig csak azt tudom mondani: ne köszörüljenek, maradjanak úgy, ahogy vannak.
De miért bánta meg, hogy elvállalta a szerepet? Itt egy csomó fiatal, akik mélységes tisztelettel fogadják minden rezzenését, ahogy ezzel a két jelenettel velük van. Látom az arcukon, mekkora öröm számukra, hogy emberi s művészi nagysága fényében fürödhetnek.
Nem is velük, fiatalokkal van baj, hanem az én nemzedékemmel. Azokkal, akik ebben a pillanatban úgy érzik, hogy kapuzárás előtt állnak, s a teljesítőképességük elérkezett oda, ahol már nem érdemes olyan nagyon fitogtatni az amúgy is kopott értéket. Nem érdemes! Amióta kivágtak a Radnótiból, nincs is szerződésem semmilyen színházhoz, s ez pontosan ennek a nemzedéknek köszönhető. Nem veszek részt a bulijaikban. Azért mondom, hogy bizonyos értelemben megbántam, hogy elvállaltam ezt a szerepet, mert ők most igazolva látják a véleményüket, hogy én már nem vagyok olyan jó színész, hogy bármit rám lehessen bízni. Ezzel a kis epizóddal még elvan a csávó, de ennyi az egész.
Senki sem feltételezheti önről, hogy már csak ennyire képes, hiszen sem fizikailag, sem szellemileg nem rokkant meg.
Ezt a mondatodat pozitív előjelű provokációnak fogom fel. Akkor elmesélem, hogyan rúgtak ki a Radnótiból.
Tényleg kirúgták?
Persze.
Ezt most hallom először. Bálint András behívta, és azt mondta: ennyi? Én ezt nem tudom elhinni.
Bent volt a társalgóban, és megjegyeztem neki, hogy "Ezt a darabot így nem csináljuk tovább!" Hosszú út az éjszakába. Vas István avítt fordításában. A darab rendezője és egy nagyon kedves dramaturg lány dolgozott rajta nap mint nap. Ők is tudták, hogy újra kellene fordítani, és mindennap kaptunk két-három oldalt, de egy idő után azt mondtam: "Marhaság, ez így nem fog menni!" És visszaléptem a szereptől. Ez pedig nagyon jó alkalom volt arra, hogy azt lehessen mondani: "Akkor menj el!" Különben nem nagyon lehetett volna. Bálint András viszont kapva kapott a lehetőségen. Ha büntetni akart volna, akkor megelégszik azzal a 750 ezer forinttal, amivel megbüntetett. Azt mondta: ennyit költöttek díszletre, jelmezre, előkészületekre.
S önnek ezt be kellett fizetnie?
Nem fizették ki a gázsimat. De ez már nem is érdekes a történetben. Sokkal fontosabb, hogy mire ment ki a játék. Az én generációm játszik valamivel, ami valószínűleg a tűz, s aki nem vesz részt a játékban, az mehet a francba, sőt az is, akinek véleménye van. Ma már sem a Radnótinak, sem a nemrég alakult Örkény Színháznak nincs állandó társulata. Felmondtak az egész csapatnak. Fellépti díjasak lettek a színészek. Olyan mérhetetlenül elromlott ez a generáció, tehát az enyém, hogy a fővárosi kulturális önkormányzat minden ocsmányságában benne van. Így lehetett megszüntetni azt, amiért mindannyian küzdöttünk: a társulatokat. Ez a főpolgármester úr nagy óhaja, mert szerinte egy társulat nagyon sokba kerül. Pedig bárhonnan indulsz is el Magyarországon, száz kilométeren belül egyvalami működik csak így vagy úgy. A színház. És ez sokak szemében bizonyára bántó jelenség. Szerintem most erre szövetkeztek néhányan, hogy ezt is ripityára zúzzák. Ezt csak el kell határozni, s némi politikai támogatással gyorsan megoldható. Csak szolgalelkek kellenek hozzá.
Bizonyára játszhatna másutt is, nem csak a Vígszínházban. Sehova sem hívták?
De hívtak! Beígértek egy s mást. Aztán maradt a nagy hallgatás. A gerinctelen csönd. Pedig nem is a szemembe kellett volna mondani, hogy "Bocsáss meg, mégsem!", vagy hogy "Ne haragudj, máshogy alakultak a dolgok", hanem csak a telefonba. Elképesztően tudunk viselkedni, ha meg akarjuk mutatni, mi az alja a jellemünknek.
Miért nem tagja például a Nemzetinek?
Nem biztos, hogy ott most jó tagnak lenni. De ezt sem mondhatom, mert nem voltam ott egyetlen percig sem. A régi Nemzetiben, amelyet Székely és Zsámbéki vezetett, jó volt tagnak lenni. Erről a Nemzetiről viszont nem tudom, milyen. Csak magáról az épületről. Arról meg nagyon rossz a véleményem. Színpadi szerepből most csak egy van, a filmrendezők azonban folyamatosan hívnak. Ők nem gondolják, hogy annyira csapnivaló lennék.
Nem áll fent a veszélye annak, hogy szép lassan begubózik Kékkúton?
Begubózni? Én? De hiszen itt vannak a filmek! Örökké jövök-megyek. Kékkúton pedig egészen más az élet. Fél hat, hat körül kelek, kisétálok a kertbe, megszámolom a friss vakondtúrásokat, megnézem, hogy nőnek a palánták, melyik kórokozó készül támadni, mit kell permetezni, ezt az ember jó előre tisztázza. Monília, lisztharmat, tűzelhalás, annyi minden leselkedik a nővényekre! Tehát van gond is, öröm is rengeteg. Elvagyok. Nincs is sok igényem. Hogy egy színész arcának milyennek kell lennie, nem tudom. Egy biztos: a cseh és az orosz filmekben nagyon sok jó arcot látok. De vannak ilyenek nálunk is. Pedig mi zűrzavaros időket éltünk meg, nem olyanokat, mint a szépen kivasalt, kisimított, vakolt nyugati kollégák. Azok is arcok, csak olyan megmosolyogtatóak. Olyan egyformák. Egyenarcúak. Nálunk viszont, aki viszi valamire, az valamilyen szinten egyéniség. Sajnos, rajta az arcán az is: mi mindenbe került, hogy saját maga lehessen. Én ismerem ezeket a történeteket, mint ahogy engem is nagyon jól ismernek. Mondhatnak rólam bármit, csak a szakmai ismereteimet ne vonják kétségbe, azt, hogy valamennyi közöm még mindig van ehhez a pályához. Nagyon sok újat tudnék mondani, csak elzárják előlem azokat a helyeket, ahol ez kiderülhetne. Ezért mondom, hogy úgy látszik, csalódtam azokban az emberekben, akikkel hosszú évtizedek óta összekötöttem a sorsomat. S talán én is mélyen hibás vagyok abban, hogy eltitkoltam azokat a bajokat, amelyeket már réges-rég láttam rajtuk. Természetesen ők is eltitkolták, amit rajtam láttak. Gyakorlatilag kölcsönös hazugságban éltük le az életünket, s ebben az utolsó harmadban elkezd méltatlankodni az ember. Kiderülnek a disznóságok, amelyekhez asszisztált. Felkapja a fejét, és minden olyan fájdalmassá válik.
Részese volt ma már fájó dolgoknak?
Hogy a fenébe ne?! Tag voltam, szereplő voltam, mindig voltam valami. Valamit mindig elmondtam, anélkül, hogy tudtam volna, milyen értelmet szánnak neki. Később persze az ember rájön egy csomó dologra, s azt gondolja: a fene megette, a magaméval együtt néhány ember karrierjét azért megépítettem. Már ezért is köszönjenek vissza! Itt most mindenki ássa a maga sírját, de mielőtt a magáéval elkészülne, gyorsan megássa a másikét is. Ez a munka persze nagyon kimerítő. Fel kellene hagyni ezzel a sírásó szakmával. Hagyni kellene egymást dolgozni. El kellene ismerni egymás jó és rossz tulajdonságát, lehetőségeit, rátermettségét, s akkor talán minden könnyebben menne.
Kékkúton biztosan könnyebb.
Ott adott a képlet: kapálni, gyomlálni mindig kell. A múltkor is annyira belejöttem a munkába, hogy áthordtam öt tonna követ az egyik sarokból a másikba, aztán vissza. Közben egy pillanat alatt eltelt a nap. De már mindenütt egy pillanat alatt telik el.
Mispál Attila filmjével, A fény ösvényeivel a legjobb férfialakítás díját nyerte el az idei Magyar Filmszemlén. De már akkor Gárdos Péterrel forgatott Az igazi Mikulásban.
A fény ösvényeit nagyon szeretem. Valamit csak mond ez a film, hiszen a szemlén több díjat is kapott, köztük az ifjúsági zsűri elismerését. És tudom, hogy Zsigmond Vilmosnak is tetszett. Nem ismerjük egymást személyesen, másvalakinek dicsérte a filmet, nem nekem.
Egy ötvösmestert alakít benne, aki elveszíti a látását.
Valaki azt mondta: "Ilyen jó vakot még nem láttam!" Marhaság! Ezt csak egy vak tudná megítélni, ő meg nem láthatja a filmet. Remek szemészorvos a sógorom, nála érdeklődtem, mit, hogyan kell érzékeltetnem. Mert egész más személyiség az a vak, akit az utcán látsz közlekedni, és az otthon élő, aki a saját környezetében mozog.
Gárdos filmje egy érett férfi és egy nyolcéves kislány meghitt története. Ilyet sem játszott eddig.
Nem a forgatás volt gyötrő dolog, hanem míg eljutottunk a forgatókönyvnek ahhoz a változatához, amelyből végül is a film megszülethetett. Volt itt annyi sok jelentkező, aki ebbe beszállt! De minél több pénzember igényét kellett szem előtt tartani, annál rosszabb volt a könyv. Aztán ahogy közeledett a forgatás, fokozatosan elkoptak ezek a producer urak, és kezdett kialakulni egy egészen jó anyag, egy igazi kelet-európai történet. Már láttam a felvett anyagot az első vágás után. Nem kis optimizmusra ad okot. A történetet nem akarom elmondani. Inkább csak annyit: ma ugyanolyan elérhetetlen vágy egy gyermek részéről a bicikli, mint az én gyerekkoromban volt. Ez is jelez valamit. Jobb sorsú emberek diplomával a zsebükben csúsznak egyre mélyebbre. Ezen is el lehet gondolkozni. A kislányt nevezhetjük angyalnak is, én eredetileg bárzongorista vagyok, aki Mikulás-szezonban Télapónak öltözik, egyébként pedig krumplitróger. Jó szerep. Élveztem nagyon. Amúgy olyan vagyok, mint egy híres tenorista. Egy évre tele a naptáram. Csupa film. Nem kell azonban halálra rémülnie senkinek, hogy ez mind valóra válik. Én a felének is örülni fogok. És ha minden igaz, Van Gogh után nemsokára Gauguint is eljátszhatom. Színpadon. Szegény nagyanyám jutott most eszembe: kezében a könyv, anyám kérdezi tőle, mit olvas? Van Gauguin életét, felelte. Egybevonta a kettőt.
Társulati tagként el tudja képzelni magát valahol?
Nekem soha semmi bajom nem volt a társulatokkal. Csak az ún. szürke állománnyal, a társulatok nagyságos uraival, akik valamilyen módon mindig mások fölé helyezik magukat, és semmi másnak nem használnak bennünket, csak lépcsőfoknak. De hogy mi felé mennek, nem tudom. Figyelmeztetni kellene őket, hogy egyszer vége, leesnek. Nekünk, színészeknek társulatban kell léteznünk. Azoknak is, akik még húsz évig bírják csinálni, és azoknak is, akik most kezdik. Az a vezető, aki máshogy képzeli, téved. Ő a zavarosban szeret halászni, a tisztázott körülményeket nem szereti. Bár disznóságokat elkövetni ott is lehet, csak hamar kiderül. Sokan most mégis a zavarost próbálják megteremteni maguknak. A birkák meg a végsőkig tűrnek. Olyan naiv nem lehetek, hogy azt képzeljem: ma egy társulatot úgy terveznek meg, hogy oda én kellek.
Mikor élvezte legutóbb, hogy csapattag valahol?
Amikor Major Tamás és Gelley Kornél ott álltak mellettem Wesker darabjában, A konyhában.
Nemzeti Színház, nyolcvanas évek.
Eldobtam egy kendőt, és annyira rajta volt a jó Isten gondviselése azon az előadáson, hogy pont a Major kopasz fejére esett. S ahogy ezt a Gelley lereagálta! Ebből olyan jelenet lett, hogy azt mindenki élvezte. De ez még a Székely-Zsámbéki vezette Nemzeti volt.
Záróakkord?
Két hónapja halt meg a nővérem. Azóta elgondolkoztam sok mindenen. Tulajdonképpen szégyellem is, amit itt panaszképp vagy ahhoz hasonló módon elmondtam. Nincs okom így beszélni. Örülnöm kellene, hogy egészséges vagyok. Kékkúton tudom a fontossági sorrendet. Amikor Budapesten vagyok, egy másik ember akar kibújni, akit már rég nem akarok ismerni. Valahogy mindig előrehuzakodik. Most is ő dumált. A színház nagyon fontos. Ellopni valakitől aljas dolog. Mint a mozit. De lopják szét, akik akarják, minél hamarabb érjük el a nullpontot, aztán egy új nemzedék kezdheti elölről, és csinálja, amíg el nem kurvul. Ez így van a pakliban, mondhatnám így törvényszerű. Két okot tudnék megnevezni. Az egyik a szegénység, a másik a politika. Ezek egypetéjű ikrek.
SZABÓ G. LÁSZLÓ
