Nem tudunk időt szánni egymásra, fogalmunk sincs, hogy akár a legközvetlenebb hozzátartozóink minek örülnének. Mik az álmaik, mik a vágyaik, és mik dobogtathatják meg a szívüket?
Elfelejtettük megkérdezni őket évek óta: Te, hogy vagy Önmagaddal? Mi újság a lelkedben? Te, ki is vagy te tulajdonképp?
Izzadunk, görcsölünk, fogcsikorgatva próbáljuk elhinni, hogy a szeretet ünnepére szeretettel kellene készülni, miközben már most azon fantáziálunk, hogy lehetne minél problémamentesebben lebonyolítani a családi vacsorát, hogy ne sértődjön meg valaki, hogy ne bántsunk meg senki.
Sokunknak decemberben valami különös remegés indul meg a gyomrában, ami Karácsony napján éri el tetőpontját: félelmetes időszak jön- kötelező időt szánni egymásra, nincs mese. Most aztán nem lehet elmenekülni, munkába temetkezni, vagy iskolába menni.
Persze valaki ezt is megoldja.
Egy asztalnál vagyunk, egy fát díszítünk, egymáséi vagyunk. Egymáséi kellene, hogy legyünk. Ha tudnánk mit kezdeni a helyzettel; de többségünk feszengve és kínosan érzi magát.
Abban a világban, ahol el-eléldegélünk egymás mellett, fenyegetőnek hat ez a közelség. Lebéklyóz, és türelmetlenné tehet.
Bizonyára nem ismeretlenek sokunk előtt a nagy karácsonyi veszekedések, feszültség kirobbanások pillanatai. Különös lény az ember, kapott valamit, amit elkótyavetyél nagy zavarában.
De hasonlóan vagyunk az évi kötelező jó cselekedetekkel. Ilyenkor döbbenten látom, hogy akit egész évben nem foglalkoztatnak a koldusok, szegények vagy számkivetettek, az most hirtelen az emberiség megmentőjévé akar előlépni. Csatlakozik az összes karácsonyi jótékonysági programhoz, ruhát zsákol és feszít a tévében. Decemberi keresztények.
Mert ilyenkor hatni lehet a szív húrjaira, ilyenkor pár nap alatt le lehet gyűrni egész éves rossz érzéseinket, már ha vannak.
Aztán január elsejével vissza a kitaposott ösvényre. Ott biztonságosabb...
