"Barátaim a bölények"- írja Mészöly Miklós. Nyílegyenesen haladnak előre a pusztában, trappolnak, és semmi nem állíthatja meg őket. Csak a hóesés.
Ha nagy hóvihar támad, és már reménytelen a küzdelem, akkor egyszerre csak megállnak, várják, hogy a hó teljesen belepje őket.
Ez a halál. Mikor először olvastam ezeket a sorokat, összeszorult a torkom.
Ő és a felesége, Polcz Alaine ötven évig éltek együtt. Szerelmük történetét, küzdelmeiket és egymáshoz csiszolódásukat, a gondoskodást és a halálra való készülődést írja meg ebben a könyvében Polcz Alaine.
Az író-orvos asszony 70 évesen vágott bele a Hospice-mozgalom hazai meghonosításába és a szemléletformálásba. Annak tudatosítását tűzve ki célul, hogy félelmeinkkel együtt is fontos a haldokló elkísérése.
Egyszerűen és köntörfalazás nélkül beszél róla, milyen az, amikor ő kíséri férjét ezen az úton. Nem titkolja a nehézségeket, a félelmeket és az apró örömöket. Nem tetszeleg sem mártírként, se hősként, az élet természetes velejárójaként mutatja be a szerető gondoskodást és a búcsú pillanatait.
Különösen szívszorító, ahogy személyes tragédiájuk kibontakozik előttünk, mivel egy-egy pillanatra felvillantja a fiatal, élettel teli férfi alakját is. Nagy változást tükröz ez a két sorsot összefonó életút .
Az író Mészöly szó szerint feleségéből merít ihletet, sok-sok művén keresztül rajzolódik ki társának alakja, s így művészete gyönyörű lenyomatát adja kapcsolatuknak.
Aztán kérdések sokaság sorjázik az öregkorban bandukolva. Ki teremtett kit? Mennyire sikerült az önállóságot, függetlenséget megőrizni, miközben egy szoros szövetségben éljük le életünket?
Mire tanít meg a másik betegsége, s ezt mennyire tudjuk elfogadni, és türelmes kereszthordozóként vállunkra venni?
Megérteni és szembenézni az öregséggel. Miért nem lehet ez természetes folyamat?
Szépen, de finoman érzékelteti Polcz Alaine, hogy az öregséggel még erősebb kontúrral rajzolja meg Isten az egyébként is karakterisztikus vonásainkat: a valaha atléta alkatú, és a magyar irodalom egyik legvonzóbb férfija töretlen büszkeséggel viseli a fájdalmat, és nem enged a kiszolgáltatottságnak.
Makacságát - hisz mindig is megalkuvás nélkül élte az életét - , el kell fogadni, még ha ez életveszélyes helyzeteket is teremt.
Minden nap újabb és újabb küzdelem a bölénnyel, aki már elfáradt, és legszívesebben hagyná, hogy belepje a hó. A feleség azonban szeretetből nem engedi.
A borba titokban becsempészett Béres-csepp, a 75 kg-os tehetetlen test emelése, aggodalom az eleséstől, leeséstől, a jövőtől. A másik homályos tekintetében keresgélni a múltat, a hajdani nagy szerelmet.
Szeretnék megérni egyszer arra a búcsúra, amire ez a történet, ennek a két embernek a sorsa megtanít. Ez a búcsú nem hisztérikus, nem görcsösen kapaszkodós. Nyugodt és bölcs ünnep.
Nem, azt hiszem, ez most képtelenségnek tűnik harmincéves fejjel.
A bölény megállt a hóesésben, és ezt el kell fogadni. Az atléta halála, melyről feledhetetlen regényt is írt a férfi, immár valóságossá vált.
Az utolsó kép: a feleség és a barátok megisznak a tiszteletére egy pohár italt, neki is töltenek jelképesen. A kórházban mindenki megrendülten nézi őket.
A hamvakat a legkedvesebb helyeken szórják szét. S talán az egyik legszebb pillanata: Trieszt.
Mészöly imádta a tengert, és tengerész vágyott lenni. Hamvainak egy része itt lel otthonra.
K.V.
