Else - bár akkor még ezt nem tudta - "félcigány" anya lánya volt, aki nem cigány árjához ment feleségül. A náci terminológia szerint így a "C-mínusz" kategóriába számított, amely kevert fajú cigányt jelentett, háromnegyed részben német vérrel. Az efféle keveréket veszélyesebbnek tartották, mint az ún. "tiszta cigányokat", mert azok legalább egymás között házasodtak. A "C-mínuszosok" azonban beszennyezéssel fenyegették az árja közösséget. Elsének szerencséje volt: túlélte az üldözést, mert nem sokkal édesanyja deportálása előtt elbújtatta, majd örökbe fogadta egy német család, és túl kicsi volt ahhoz, hogy vissza tudjon emlékezni azokra az időkre.
Két évvel a zavarba ejtő kikötői kaland után ismét megjelent náluk a két férfi. "A nevelőapám úgy gondolta, hogy ezúttal nem lenne olyan könnyű kihoznia onnan, ezért elmondta nekem, hogy ő nem a vérszerinti apám, és sírt, amikor erről beszélt. Az anyukám pedig könnyezve mondta el, hogy nem mi vagyunk az igazi szüleid. Ahová most kerülsz, ott találkozni fogsz az igazi mamáddal." Engem teljesen felkészületlenül ért mindez, egyszerűen nem értettem az egészet... Vannak részletek, amelyekre különösen jól emlékszik az ember a gyerekkorából. Például mindig kézen fogva vezettek a nevelőszüleim, hogy el ne veszítsük egymást. Tisztán emlékszem, hogy meg akartam fogni az egyik gestapós kezét, de ő ellökte a kezemet. Nagyon jól emlékszem ezekre az apróságokra, mert akkor, gyerekként ezek nagyon sokat jelentettek nekem."
Else szinte példátlanul szerencsés volt azokhoz a cigány származású százezrekhez képest, akiket 1936 és 1945 között elhurcoltak az otthonukból vagy a sátortáborukból. Nevelőapja az első sikeres közbelépés után még egyszer vette a bátorságot, hogy menlevelet kérjen az SS-től a kislánynak. Öt hónappal Else elhurcolása után Ravensbrückbe utazott, hogy hazavigye.
Else a londoni Imperial War Museum által nemrégiben rögzített visszaemlékezésében elmondta, hogy utoljára azt követelték tőle a táborban, írjon alá egy papírt, amelyben vállalja, hogy senkinek nem beszél ottani tapasztalatairól, sem a korábban Auschwitzban történtekről. Valójában nem sok értelme volt ennek a formális aláírásnak. "Hamburgban élő nevelőszüleimnek fogalmuk sem volt a koncentrációs táborokban uralkodó kegyetlen állapotokról. Elismerték, hogy nagyon rossz lehet egy ilyen kényszermunkatábor, de azt elképzelni sem tudták, hogy ott kínozzák, gyilkolják, elégetik az embereket. Ezért meg sem értették, milyen szörnyűségeken mentem keresztül, hanem egyből visszaküldtek az iskolába. Csak két-három napot tölthettem otthon, és már mehettem is vissza az iskolába. Ez persze nagy tévedés volt a nevelőszüleim részéről, de nem tehettek róla."
Else szülei odahaza fátylat borítottak a kislány gyötrelmeire. De az iskolában nyíltan folyt a megalázás: "Nagyon rossz emlékeim vannak az iskoláról, mivel a koncentrációs táborban rám tetovált szám még mindig ott volt a karomon, csak egy ragtapasz takarta. Az első napon a tanárok, akik rémes nácik voltak, felállítottak az osztályban, és azt mondták: "Addig kell itt állnod, amíg el nem mondod mindenkinek, hogy mi van a ragtapasz alatt."
Ettől fogva tizennyolc éven át Else senkivel nem beszélt arról, mi történt vele 8-9 éves korában Auschwitzban és Ravensbrückben.
Else álmaiban még évek múlva is visszatérnek azok az események, amelyeket akkor, a táborban nem értett meg. "Ott feküdtek a fehér holttestek, beszórva fehér mésszel, egymás hegyére-hátára dobálva. Gyerekként fel sem fogtam, hogy mik azok. De jóval később, évekkel a kiszabadulásom után lidérces álmokban megjelent ez a szörnyű látvány: ott állok Hamburgban a városháza árkádja alatt, és a körülöttem lévő emberek azt mondják, hogy velük kell mennem. De én azt felelem, "nem, nem tudok menni, mert a föld tele van holttestekkel". De a többiek az álmomban nem látják a halottakat; egyszerűen átsétálnak rajtuk a magas sarkú cipőjükben, és nem vesznek tudomást a holttestekről."
Else Schmidt csak úgy szabadulhatott a rémálmaitól, hogy elmenekült előlük Angliába, maga mögött hagyva gyermekkora világát.
A www.amarodrom.hu felhasználásával
