".. a nők mindig felismerik az élet rejtett titkait, mert bennük rejlik az élet titkának rejtett ereje."

(Siegmund Freud)

Interjú Szalai Anettel, a Mellbevágó c. film rendezőjével, főhősével 

Egy 31 éves fiatal nő ül velem szemben, aki minden pillanatban szikrázik. Szikrázik az életigenlése, a bölcsessége, a tudatosan megzabolázott vadsága, kísérletező - újító látásmódja. A szemében vibrál az élet. 

Eszembe jut Kylie Minoque és Anastasia. Két fiatal nő, két világsztár. Mindkét híres énekesnő mellrák elleni heroikus küzdelméről olvashattam a bulvárlapok hasábjain. De ez a helyzet most más: most testközeli az élmény, mert előttem ül ez a sugárzó fiatal nő, akiről nem is tudom hirtelen eldönteni: egy csintalan nagy gyerek, vagy az élet mélységét ismerő bölcs asszony. Aztán másfél óra érdekes beszélgetés után rájövök: ő tudja mit jelent a nők számára ijesztő betegség, a mellrák, amelyet legyőzött. Ő az, akiből ennek ellenére- vagy talán pont ezért - anya, társ és teljes értékű nő lesz. Hiszen az ő példája bizonyítja, hogy humorral, akarattal és szeretettel az ember igazi nő maradhat a legnehezebb megpróbáltatás esetén is. Ő az, akit betegsége ráébresztett saját erejére, akit megtanított arra, hogy az életben a legfontosabb érték: a szeretet. És ugyancsak ő az, aki fricskát mutatott a betegségnek, és filmjével erőt ad nőtársainak, hogy tudják: a rákos betegségen is túl van élet.  

Előttem ül Szalai Anett 31 éves nő - aki győzött. És erről egy önálló szubjektív filmet készített.

Szalai Anett életében június 13.-a meghatározó nap volt. A 31 éves lány névnapján tudta meg, hogy fiatal kora ellenére szembe kell néznie a nők nagyszázalékát érintő betegséggel, a mellrákkal. És ugyanezen a napon határozta el a lány, hogy egy filmben, saját életén keresztül mutatja be a betegséggel, a gyógyulással felmerülő kérdéseket. Az elkészült film, a Mellbevágó címet viseli, amely egy hangos-képes napló arról, hogyan válunk a mindennapok apró küzdelmeivel és örömével egy betegség és önmagunk legyőzőjévé, hogyan változik meg a világhoz való viszonyunk, és milyen módon válik természetessé számunkra és szeretteink számára az addig társadalmilag tabu téma, a mellrák. A hangosan feltett riporteri kérdések és Szalai Anett narrációja bemutatja: milyen léthelyzetekkel találkozik egy fiatal nő a betegsége során; milyen hiteket és tévhiteket kell eloszlatnia; környezete, barátai, szerelmei milyen módon viszonyulnak a mellrákhoz - és ezáltal a nőhöz.

A film reális képet igyekszik felvázolni arról, hogy társadalmunkban a mellrák még mindig tabu téma. És annak ellenére, hogy a XXI. század elfogadott női betegsége, amelyet úgy hisszük gyógyítani lehet, de amelybe még mindig belehalhatunk, ha szellemünket és testünket tudatosan újra nem építjük fel. A film egy fiatal nő szemén keresztül mutatja be a rák elleni küzdelmet és azokat az élethelyzeteket, amelyekben a beteg, a társadalom és a szűkebb környezet reagál a problémákra. Közben pedig megismerünk egy sokrétű lázadó embert, akit ez a betegség ismertetett meg, és ébreszt tudatára a női létezés és a nőiség apró részleteinek.

Mikor tudta meg, hogy mellrákot diagnosztizáltak Önnél?

Először nem is sejtettem, hogy a mellrákkal kell szembenéznem. Az edzőteremből hazaérve - egy kemény edzés után - megfájdult a vállam és a karom. Azt hittem csak egy sima izomhúzódás, amire mindenféle izomgörcsoldó kenőcsöt használtam. Aztán eltelt 3 hónap, de a fájdalom nem múlt. Orvoshoz mentem, de a betegséget sem az ultrahang, sem a mammográfia nem mutatta ki. A valósággal a biopszia szembesített: 2-3 hetes szövettani vizsgálatok után tudtam meg, hogy rosszindulatú daganatom van. Régóta vagyok a Jégkorong válogatott szurkolója, és gyakran elkísérem őket külföldi útjukra is. Amiensből Franciaországból tértünk velük haza egy mérkőzés után, amikor a szüleim és a testvérem otthon vártak a hírrel: baj van. Még fel sem fogtam igazán, hogy beteg vagyok, máris változás következett be az életemben: kórházba kerültem, műtéti beavatkozással szinte azonnal eltávolították a rosszindulatú daganatot. Az első időszakban - tudattalanul - olyan dolgokra figyeltem, amelyek a groteszk felé hajlanak, kigúnyoltam magam, igyekeztem mindent "jófejségként" értelmezni. Tudtam: szeretnék élni, továbblépni. De valójában féltem: nem mertem megnézni sokáig a műtéti heget, aztán mikor kivették a varratokat, rájöttem, nem is annyira csúnya a heg, mint addig gondoltam. De csak akkor ébredtem rá a betegség igazi voltára, amikor a kemoterápiás kezelés megkezdődött. Akkor kezdtem igazán felmérni a rákos betegség valóságát, amely egy kemény megméretetés minden beteg számára. De ez a megmérettetés nemcsak fizikai síkon értendő, hanem a szellemi hozzáállásomat is próbára tette a mellrák. A fizikai kezelés mellett nagyon fontos, hogy lelkileg is megőrizzem egészségemet, mert ez segíthet igazán a felépülésben.

Mi ösztönözte arra, hogy ezt a személyes élményt filmre, méghozzá dokumentumfilmre vigye?

A film először csak személyes élményem képszerű dokumentálására készült, mert egész életemben törekedtem rá, hogy megörökítsem a pillanatot és az életet. A hobbim a fotózás, a filmezés, amit gyerekkorom óta gyakorolok. Ezért elhatároztam: a saját életem minden apró percét, a gyógykezelés folyamatának pillanatait is dokumentálom. Közben megértettem mit jelent nőként megélni és feldolgozni ezt a betegséget. És aztán folyamatában alakult ki, hogy erről a problémáról, a gyógyulásról, az emberi reakciókról érdemes filmet készítenem. Köszönetet kell mondanom Pesty Lászlónak, Szeleczky Ádámnak és Bencs Zsófiának, akik a film elkészítésében segítettek, és a gyógykezelésem teljes ideje alatt mellettem álltak.

Ön hogyan látja: hogyan tudja elfogadni környezetük a rákos betegeket? Egyáltalán ezt meg lehet érteni egy kívülálló számára?

Kezdetben a mellrákot én sem akartam nevén nevezni: Kylie Minoque betegségként emlegettem. Aztán ahogy a film készült és beszélgettem ismerősökkel, a film készítőivel és szereplőkkel, rájöttem, hogy mindenkinek megvan a saját története. A mellrák mára már nagyon sok családot érint. Beszélgetéseim során kiderült családi, baráti vagy ismeretségi körben mindenhol akad egy-egy történet a mellrákról és egy-egy nőről, aki megvívta saját csatáját. Sokszor találkoztam azzal is, hogy a társadalom nem ismeri el a problémát: az emberek nem mernek a beteg ember szemébe nézni, és beszélgetni a bajról. Sokszor csak arra gondolnak "nem szeretnék rákos lenni". És ez valahogy furcsa, egy picit önzőek vagyunk: nem értjük meg neveltetésünk miatt, hogy a betegség bármelyik nőt elérheti. Értetlenül állunk a jelenség előtt, tagadjuk, vagy szemérmesen hallgatunk róla. Viszont rá kellett jönnöm a körülöttem felmerülő példák láttán, hogy betegségtudatunk, vagy pedig egészségessé válásunk tőlünk függ: neveltetésünktől, hozzáállásunktól. A mellrák elleni küzdelem egy folyamat, amelyben állapotunk változik: saját hozzáállásunktól függ, milyen módon tudjuk saját gyógyulásunkat erősíteni, vagy negatív hozzáállásunkkal egészségi állapotunkat továbbgyengíteni.

A mellrák alapvetően egy nehéz lelki terhet jelent a beteg számára. Ezt Ön hogyan élte meg?

Alapvetően nem engedtem meg magamnak azt a luxust, hogy betegnek lássanak, vagy annak érezzem magam. Dolgoztam, éltem és természetesen fogadtam el azt a helyzetet, hogy a kemoterápia miatt parókát vagy színes kendőket kellett hordanom. A parókámnak önálló személyisége is lett: Samantának hívtuk barátaimmal, aki életem részeként egy másik életsíkot jelképezett. A hosszú szőke haj egy igazi szexi nőt takart - pontosan játékos ellentéteként a mellrák fenyegető képének. Persze természetesen nekem is voltak nehéz pillanataim: néha magamban kellett maradnom ahhoz, hogy feldolgozzam rosszul léteimet, vagy túléljem a pillanatnyi dühöt és tehetetlenséget. De minden pillanatban igyekeztem pozitív hozzáállással túllendíteni magamat a nehézségeken.

Környezete hogyan reagált ezekre a helyzetekre?

A betegségem során az emberi reakciók érdekesek és tanulságosak voltak. A szüleim és a testvérem teljes odaadással kiálltak mellettem.  Baráti köröm megváltozott, de akik mellettem kitartottak és felém fordultak, sokkal őszintébben viszonyulnak hozzám. Barátaim, akik valóban barátaim lettek, mély emberi érzésekkel fordultak felém és jókedvvel segítettek át a nehéz helyzeten. Néhány apró, emberi figyelmességgel láthatatlanul erősítettek. Ebben az időben színes kendőket hordtam, mert közismert, hogy a kemoterápiás kezelés egyik mellékhatása, hogy a beteg elveszti hajkoronáját. Barátaim, látva a vidám kendőimet, kedvenc törzshelyünkké egy török étteremet választottak, ahol pl. velem együtt közösen ünnepelték meg a hosszú szőke parókám megvásárlását is.

És Ön hogyan élte meg ezt a folyamatot?

A mellrák sokkal türelmesebbé, tudatosabbá tett: visszafogottabban állok a dolgokhoz, azt mondják, nőiesebben reagálok. A belső változás mellett nagy emberismeretre is szert tettem, sokat tanultam az emberi reakciókból. Mára már felismerem ki az, aki valóban kíváncsi rám, aki valóban emberként fordul felém.  A betegségtudat mellett azonban még két érzés nagyon erősen motivált: a düh és az igazságérzet. Mostmár letisztultak bennem a kérdések és a kapcsolatok. Ma már tudom: a legfontosabb érzés az életemben a szeretet. És tudom: nincs időm arra, hogy felszínes, vagy nem igazi érzésekkel felém forduló emberekkel raboljam saját időmet. Az egész folyamat alatt pozitív életérzést tanultam. Hiszek benne, hogy az ötéves gyógyszeres és hormonkezelés után vállalok gyermeket, akinek mindezt a tudást majd átadhatom.

Milyen más élményeket igyekezett még vászonra vinni?

A filmben nemcsak a saját élményeim jelennek meg, de betegtársaimé is. A mellrákot úgy ismerjük, mint a 45 év fölötti nők betegségét. Azonban a betegség nem életkor szerint érkezik: én 31 éves koromban találkoztam vele, de egy 18 éves lánynál is diagnosztizáltak két daganatot. Az ő élete alapjaiban változott meg: még nővé érése időszakában, szinte gyermekléte határán találkozott ezzel a problémával. És megdöbbentő élményem volt, hogy tapasztalt szobatársaink csak riasztották a gyermeki lényét: a betegség még szomorúbb kimenetelét jövendölték. A rák halálos kimenetelének felvázolásával szinte sokkolták, megbénították, elbizonytalanították a fiatal lányt. Ez példázza talán társadalmunk hozzáállását is: érthetetlenül a rossz, a negatív példát sulykolják a betegbe, akivel elhitetik, hogy az út nehéz. És a beteg, aki ezt elhiszi, sokkal szkeptikusabban áll a gyógykezeléshez, ezáltal sokkal lassabban gyógyul. Mert a betegségtudatának lelki terhe szinte felemészti, gátolja. Ezért kértem meg én is például idősebb szobatársainkat, hogy a fiatal lány előtt ne a negatív példát említsék. A reakciójuk jellemző: elsőként megsértődtek kérésemtől, de lassan megértették és elfogadták annak lényegét.

És a férfiak? Milyen módon viszonyulnak a betegséghez, hiszen egy életvidám nőként sokak figyelmét felkelti? 

(Halvány mosoly jelent meg szája szegletében, elgondolkodott, majd váratlanul elnevette magát.). A betegség megjavította időérzékemet: azokkal az emberekkel, akik nem szimpatikusak, vagy nem őszinték velem, nem tartok kapcsolatot, finoman, de udvariasan lezárom az ismeretségünket. Nem rabolom sem az ő, sem a saját időmet. Mert ennél az életünk értékesebb. Volt olyan úr, aki mikor megtudta, hogy beteg vagyok, fel sem hívott. De volt olyan is, aki pedig őszinte tisztelettel fordult felém, mint ember. Kialakult bennem, hogy csak az igazi emberekre vagyok kíváncsi. És igazi, erős emberek szerencsére vannak. Biztos vagyok benne, hogy a társamat is mielőbb meg fogom találni egy ilyen ember személyében.

Milyen változásokat hozott a betegség az Ön életében?

Összegezve: talán bölcsebb, és ahogy Pesty László mondta "szelídebb lettem" a betegségem által. Most még félúton vagyok, mert még öt évig tart a kezelésem, és folyamatosan ellenőrzéseken veszek részt. De a mellrák után megtanultam az élet értékét, és azt, hogy mindent meg kell tennem azokért az emberekért, a szeretetteimért, akik a legnehezebb pillanatokban is mellettem állnak. Ezt a tudást - biztos vagyok benne - a gyermekem számára is át fogom adni.

Rendező:                    Szalai Anett

Operatőr:                   Bencs Zsófia, Pesty László

Zene:                          Kovács Ákos, Hangmás, David Yengibarjan

Narrátor:                   Szalai Anett

Producer:                   Szalai Anett

Gyártásvezető:          Binges Viktória

vágó:                          Zlinszki Móni

Riporter:                    Kubus Mária

Szereplők:                  Szeleczky Ádám, Kubus Mária, Pesty László, Bencs Zsófia

A film elkészülését támogatta:

Egészség Hídja Összefogás Egyesület, a MOL és a Raiffeisen Bank.

Szalai Anett

Szerkesztő riporter

Diplomáját a Kodolányi János Kommunikációs Főiskolán szerezte német - kommunikáció szakon. Kezdetben filmkritikusként tevékenykedett szakmai magazinoknál (Vox), majd szerkesztő-riporterként dolgozott a tv2-nél, később az RTL Klub munkatársa. A verbális kommunikáció után a képi megjelenítés felé fordult: jelenleg a Magyar Operatőrök Társasága által szervezett segédoperatőri tanfolyam hallgatója. Filmes tevékenységének meghatározó példaképe Szabó István rendező és Koltai Lajos rendezői-operatőri munkája.

Első önálló dokumentumfilmje Mellbevágó címen a 2008. évi Filmszemle nem fikciós film kategóriájában, portréfilmként indul. Igazi versenyfilm, műfaja szerint pedig úttörő a hazai filmiparban: a szubjektív film az amerikai filmgyártásban ismert műfaj, viszont nálunk ez az első olyan dokumentumalkotás, amelyben a főszereplő saját életútján át, személyes élethelyzetén keresztül mutatja be a mellrák elleni küzdelmet, a teljes élet átélésének vágyát és megvalósulását.

A film címe: Mellbevágó. A cím részben utal magára a témára, hiszen a mellrákról - bár ismerjük - még mindig keveset tudunk, nem beszélünk róla, pedig egyre fiatalabb korban találkoznak a betegséggel a nők. De nem csupán a film címe, hanem témája is mellbevágó. Márcsak azért is, mert egy 31 éves fiatal nő életútját mutatja be a dokumentumfilm összes formai kellékének felhasználásával. A narrációval szinte megismerjük a főhősnő valamennyi életérzését, gondolatait, a betegséggel kapcsolatos történéseket, és látjuk a környezet reakcióját, az emberi folyamatok alakulását.

A film összefoglaló képet ad arról, hogy sokkal bonyolultabb egészségesként problémákat megoldani, mint rákos betegként normálisan élni. Az alkotás tippeket és trükköket mutat be, hogy ne betegnek, hanem különlegesnek lássanak. Ez a 31 éves, mellrákos lány lehetne bárki, mondjuk a rendező maga....
 

A film elkészítését támogatták 

 A mellrák elleni Egészség Hídja Összefogás Egyesület elődje, Az Egészség Hídja Összefogás hazánkban 2002-ben Nancy Goodman Brinker amerikai nagykövet asszony kezdeményezésére jött létre. Az Egészség Hídja Összefogás Egyesület 2006-ban alakult azzal a céllal, hogy a 2002 óta működő Az Egészség Hídja Összefogás szervezett formában folytassa tevékenységét a mellrák elleni küzdelemben. Az Egyesület tagjai a legjelentősebb rákellenes civil és orvos-szakmai szervezetek, amelyek mellett magánszemélyek is részt vesznek a szervezet működtetésében. Az alapító tagokkal szoros együttműködésben az Egyesület elengedhetetlen támogatói a nagyvállalatok, az egészségügyben dolgozók és a kormányzati szféra.

Számos közéleti személyiség (Oroszlán Szonja, Dobó Kata, Galambos Erzsi, Sebestyén Márta, Szulák Andrea, Liptai Claudia, Sütő Enikő, Zséda, Pa-dö-dő, Halász Judit, Tóth Vera és más megasztárok ...)  vállalta kezdeményezésünk népszerűsítését különböző rendezvényeken, a médiában illetve a sajtóban.

Az Egészség Hídja Összefogás Egyesület legfontosabb célja az emlőrákos megbetegedések halálozási arányának csökkentése és a korai felismerés minden lehetséges eszközzel való elősegítése. A korszerű szűréshez és kezeléshez szükséges feltételek itthon is rendelkezésre állnak, ám a korai felismerés feltételét jelentő szűrésre szóló felhívást még nem veszik elég komolyan a veszélyeztetett korú hölgyek. Ezen túlmenően fontos cél az egészséges életmód népszerűsítése és az egészség megőrzése révén a kockázati tényezők radikális csökkentése. Az Egyesület minden évben az egész társadalom figyelemét felhívó sétát szervez a Lánchídon, illetve több vidéki városban is.

A Raiffeisen Bank 2003 óta támogatja az Egészség Hídja összefogást, melynek célja, hogy felhívja a társadalom figyelmét a mellrák elleni védekezés jelentőségére. A program üzenete, hogy az idejében felismert mellrákos megbetegedések nagy százalékban gyógyíthatók, ehhez azonban rendszeres szűrésre és önvizsgálatra van szükség.  

Tavaly a támogatás egy új formáját választotta a Raiffeisen Bank, melynek keretében segítséget nyújtott a betegséget saját bőrén tapasztaló fiatal lány, Szalai Anett dokumentumfilmjének elkészítéséhez.

Reméljük, a film minél szélesebb körhöz eljut majd, és ezáltal a Raiffeisen Bank is hozzájárulhat ahhoz, hogy a megrendítő képsorok láttán a magyar nők felelősebben gondolkodjanak egészségükről, életükről.

Nagy vállalat - nagy felelősség

Egy modern szemléletű vállalat ma már zászlójára kell tűzze, stratégiai szinten kell kezelje a társadalmi felelősségvállalás ügyét. Büszkén mondhatjuk, hogy a MOL társadalmi felelősségvállalásra irányuló stratégiája bármelyik nyugati vállalat hasonló elhatározásaival felveszi a versenyt.  Támogatói tevékenységünk magába foglalja a tehetségtámogató és a környezetvédelmi programokon túl az egészségügyi rehabilitációs és prevenciós kezdeményezéseket is, így Szalai Anett Mellbevágó c. filmje is méltán nyerte el a MOL támogatását.