Amikor Borislav Pekic 1992-ben meghalt, tizenkét szerb író halt meg vele, mondják Szerbiában.

Egy regényíró, egy novellista, egy krónikás, egy memoáríró, egy drámaíró, egy forgatókönyvíró, egy sci-fi író meg egy krimiszerző, egy utópista meg egy antiutópista, egy naplóíró meg egy esszéista... és még folytathatnánk; a felsorolást a beszélgetés műfajával zárhatnánk le, mert Pekic ebben az élő műfajban is remekelt.

 Írói termékenysége magas intellektualizmussal és óriási műveltséggel párosult. A szerb irodalomban Andric után ő a legpolgáribb úriember: visszafogott volt, elegáns és csendes, nem csak beszélni, hanem másokat meghallgatni, nem csak írni, olvasni is tudott.

Történelmi regényfolyamokat írt, melyekben a történelem és a legenda, a kutatásokon alapuló történetírás és a fantazmagória találkoznak. Ő írta meg Szerbiában az első kifejezetten polgári regényt a belgrádi nagypolgárság egykori életéről. De vonzotta az abszurd is, a tragikomikum, és írt thrillert, valamint antropológiai sci-fit, írt játékosan szellemes, szatirikus történelmet, rémtörténeteket, négy kötetben összegyűjtött levelei pedig felérnek egy opus magnummal.

Pekic Montenegróban született 1930-ban, és Londonban halt meg, hosszú emigráció után, 1992-ben. Közben élt Horvátországban és a Vajdaságban is, Újbecsén és Bánátban, és Montenegróba is visszatért. Belgrádban végezte iskoláit, majd öt évig politikai fogoly volt. A börtönévek egy életre szóló tapasztalatot jelentettek számára. Londonban is éjt nappallá téve írt és olvasott több nyelven. A szerb nacionalizmus legutóbbi kitörése idején a demokratikus ellenzékhez tartozott. Egész életében foglalkoztatta a Balkán és a szerbség sorsdrámája, de az angol történelem és bolygónk jövője is, s az égvilágon minden.

Válogatott művei 12 kötetben jelentek meg Belgrádban, 84-ben, s a hagyatéka még sok kincset rejt.

 A kiállítás 2007. október 25 - november 14., munkanapokon 10-18 óra között látható. 

Helyszín: Közép-európai Kulturális Intézet, 1088 Budapest, Rákóczi út 15.