Juhász Gyula 1906-ban került Máramarosszigetre, az "Isten háta mögé". A pesti piaristáknál szeretett volna tanítani, de kérvényét elutasították.  Oláh Gábornak így kesergett egyik levelében: "Nagy magányosságban élek, kedves Gáborom. Olyan magányos vagyok én itt, mint maga a magyarság."

Péter László szerint már akkor foglalkoztatja, mint ettől kezdve élete végéig, az élettől való önkéntes megválás gondolata. Oláh Gábor a költőbarát egy Juhász-levél mellé csatolt 1905 végén írt versre hívta fel a figyelmet, melynek sorai tisztán utalnak a költő önfeladó kényszerképzetének szerveződésére. E vers alapján is érzékelhetjük, hogy megbillent a hangulati egyensúly, a költő belső értékrendjében a halál szerepe válik egyre jelentősebbé.

                                                           Boldog halott, vád és virág takar,

                                                           Eljátszottad az életed hamar.

                                                           Álmodni tudtál, ám ébredni nem,

                                                           Szíved - a sebzett - íme, már pihen!

                                                           Kontárja az életnek, én szegény,

                                                           Mélázom a szerencse végzetén,

                                                           Mely neked üdvöt és halált adott,

                                                           Nekem merengő, tengő bánatot!

                                                           Én, bölcs bolond, ki holt eszméknek él,

                                                           S fölötte a teremtő szenvedély

                                                           Elszáll ijesztő üstökös gyanánt:

                                                           Tanulék tőled életet, halált!

                                                                                              (Egy fiatal öngyilkosnak, 1906)

Az önfeladási gesztus szerveződéséről tanúskodik oly sokszor emlegetett verse, az Öngyilkosok (1906) is. Egy-egy öngyilkossági kísérlete után ezt a versét a különféle lapok rendre újra közölték. A gondolati elmélyülést, a magatartásformák beszűkülését is mutatja a korábbi egyedi probléma többes számú, általánosító fölvetése (Borbély, 1983):

                                                           Az élet nagy harcában vesztesek.        

                                                           Belátják, hogy az ő ügyük bukott,

                                                           S a sápadt arcú fáradt Brutusok

                                                           Kardjukba dőlnek és lefekszenek.

                                                           _  _  _  _  _  _  _  _  _  _  _  _  _ 

                                                           De azokat siratni nem szabad,

                                                           Akik emelt homlokkal halni mennek,

                                                           Merész hajósai a végtelennek,

                                                           Kik látva a tolongást itt alant:

                                                           Közönnyel félreállnak, s mosolyogva

                                                           Elindulnak szebb fényű csillagokba.

                                                                                                           (Öngyilkosok; 1906)

Juhász Gyula gyenge idegrendszere néhány hónapig sem volt képes elviselni a máramarosszigeti magány megpróbáltatásait. Péter László és Grezsa Ferenc szerint is már ekkor súlyos neuraszténiája volt. 1907. február 9-én egy cédulát hagyott asztalán. A keresztre feszített Jézus utolsó szavait idézte: "Consummatum est." Titokban elutazott Máramarosszigetről s önpusztítási szándékkal a fővárosba ment. Péter László és Borbély Sándor szerint is öngyilkossági rögeszméje ekkor kísérti meg először. Szombaton hagyta el a települést, de a farsangi ünnepek miatt csak szerdán vették észre. Több újság is hírt adott Juhász rejtelmes eltűnéséről. Hogy mit is történt valójában, azt nem tudjuk pontosan. Elutazása előtt eldicsekedett Halmi Bódogéknak, hogy "most ő meghal, minden el van rendezve, mert Kosztolányi írja majd a nekrológot". Úgy látszik, nyugtalanságát föloldotta az utazás, a környezetváltozás, s végül nem hajtotta végre tervét. Pár nap múlva visszatért a városba, s vers is született a "halál megkísértő élményéből":

                                                           "Próbáltam néha-néha a halált,

                                                           De gyáva szívem mindig visszafájt,

                                                           Hiába siralomvölgy ez a tájék,

                                                           Úgy érzem néha, hogy valaki vár még.

                                                           _  _  _  _  _  _  _  _  _  _  _  _  _  _  _

                                                           Egy álom él szívemben. Csak egy álom,

                                                           És ez életem,

                                                           És ettől szép lesz magányos halálom."

                                                                                              (Vita somnium breve, 1907)

Személyiségének csorbulásához valami szerelmi csalódás is hozzájárulhatott. A költő csak április közepén tartott ott, hogy Babitsnak így válaszolhasson: "Először is köszönöm azt a finom, okos fátyolt, amelyet tragikus közelmúltamra vetsz, és én spártai rövidséggel írom: már jobban vagyok."

A magányos költő nagyon szenved Máramarosszigeten. Öngyilkossági kísérlete után némileg megváltozik helyzete a kisvárosban, fölfigyelnek rá, a költőt kezdik látni benne. Új témák jelennek meg költői palettáján: az idegenség élménye (Idegen ágyakon), reményeinek szárnyaszegettsége (Nosztalgia, Tavaszvárás), kitaszítottsága, száműzöttsége (A csavargó dala, Hamlet, Ódon ballada). Grezsa Ferenc az ez időben született költeményekről azt állapította meg, hogy "ezek a versek egyáltalán nem egy dekadens életérzés kifejezései, hanem az egyéniségtipró, kilátástalan helyzetben élő költő tragikusan vádló megnyilatkozásai; nem dekadens keresettség, hanem szubjektív életkörülmények kivetülései". Egyéni magányérzetét nemzeti méretekig képes általánosítani. A magyar tragédia végletes átélését egyéni tragédiája motiválja: "Nagy magyar magányban / Én is gyászban élek" (Verecke táján).

Részlet Pató Erika A "meghívott halál" Juhász Gyula életében és költészetében című szakdolgozatából