Címlapsztori
Apám egy igazi szocialista nagyüzem, az Országos Bányagépgyártó Vállalat (OBV) üzemmérnöke volt, de hogy pontosan mivel is foglalkozott abban a bő harminc évben, amit a vállalatnál lehúzott, nos, számomra ez máig igazi talány. Mint, ahogy az is, hogy hol is lehetett a cég; mindössze annyit tudtam, hogy apám már kora reggel elindult otthonról, a Nyugatinál felszállt valamelyik villamosra, és végigzötyögött a Váci úton. Valahol persze biztosan leszállt, és a nyolc órát is hasznosan eltöltötte valamivel, mert fél ötre, óramű pontossággal, mindig hazaért.
Gyermekkoromban, mely a hetvenes évek elejére esett, a május elsejéket még viszonylag komolyan vették, már, ami a szervezést illeti. A gyárak kollektíváiból jó előre összeállították a vonulók tagjait, hogy minden üzemegység képviseltetve legyen, hogy minden üzembiztosan klappoljon.
Vélhetőleg így került apám is a csapatba, bár az is lehet, hogy önként jelentkezett. Fedje mindezt jótékony homály, hisz már jócskán elmúltak ezek a zord történelmi idők.
Azon a bizonyos „szép” májusi napon egyszer engem is magával vitt. Ő helyre kis kalapjában és burberry ballonkabátjában, én duplagombos szvetteremben és villámhárítós, fehér svájcisapkámban vonultam a tömeggel.
Egy májusfát szorongattam, apám kezében vörös zászló, már amennyire a szín egy fekete-fehér képen pontosan megállapítható.
Minderre hogyan is emlékszem ilyen élesen, közel ötven év távlatából?
Nos az OBV üzemi lapja (Képünkön) címlapon hozta a sztorit.
A raszteros kép ugyan kicsit megfakult, de az alakok még így, elmosódott állapotban is pontosan kivehetők: apa, és fia együtt vonulnak az embermasszával, arcukon gyermekien bárgyú mosoly, ami nálam a fiatal korommal még magyarázható valamelyest, apám esetében azonban mindenképpen a politikai igazodás szükségszerű velejárója kellett hogy legyen. Más magyarázat nincs.
Semmin se csodálkozzunk, 1970. május elsejét írtunk, márpedig ez akkoriban a munkásosztály nagy nemzetközi seregszemléje volt.
Tessék ezt komolyan venni!
(Szarvas György)
Senkin se volt maszk!
Ami ma, 2021. május elsején eszembe jut az egykori ünnepnapról: ezrek egymás hegyén hátán - és senkin se volt maszk. Micsoda felhőtlen szabadság! Bár, ha jobban meggondolok, a valós szabadságért sokan inkább húztak volna maszkot akkor is. Mert május elsején ünnepelni kötelező volt.
Első emlékem óvodás kori, Pécsről való. Harsogó fúvószenére ébredünk, a bányászzenekar körbejárta a várost, hogy megalapozza a hangulatot. Kapkodós készülődés, apukám nyakkendőt keres, a megfelelőt; anyukám harisnyát, mert a rajta lévőn persze indulás előtt lefutott a szem. Engem közben egy egész csokor lufival kecsegtetnek, mert duzzogok, miért nem nézhetem inkább a Tenkes kapitányát a tévében? (Akkor még nem állt össze nekem, hogy a tévében is csak a felvonulás közvetítését láttam volna.)
Lélekszakadva épp' időre estünk be a gyülekezési pontra. A szüleim egy munkahelyen dolgoztak, a teljes kollektíva ott topogott. Nekem csak lábak erdeje, tömeg, helyezkedés jutott. Vártam a lufikat. Egyenlőre hiába.
Aztán megindultunk. Haladtunk is vagy húsz métert. Majd percekig ácsorogtunk. Újabb húsz méter, megint várakozás.
Közben táblák kerültek a felnőttek kezébe, amiket persze nem tudtam még elolvasni és nem értettem, miért mogorvák, akiknek vinniük kell.
Lufi sehol. Én is egyre morcosabb lettem.
Nem segített, hogy araszolva haladtunk, én már szaladtam volna. Szüleim erős kézzel tartottak jobbról-balról, nehogy elkallódjak a tumultusban. Egyre izgágábban követeltem a beígért lufikat. Meg is lett az eredménye, Apukám szerzett néhányat, a csuklómra kötötte a madzagokat. Széles mosollyal masíroztam ezután közöttük (Képünkön). Ők még nem mosolyogtak. Mindenki a nyakát nyújtogatva próbálta felmérni, milyen messze van a tribün.
Végre! Célegyenesbe fordultunk. Hangszórók harsogtak, lelkes szólamokkal köszöntötték a dolgozó népet. A dobogón komoly bácsik álltak merev mosollyal és integettek. Nem is ismertem őket, de visszaintegettünk. Akkor már a szüleim is mosolyogtak. Oda fel.
Az utca végén oszlani kezdett a tömeg, az apukák a sörös pultok felé vették az irányt, az anyukák pedig a buszmegállóba. Igyekeztek haza befejezni az ebédet. Én elégedett voltam: a három lufiból egy se durrant el.
(Dér Ágnes)
Kommunista ünnepet nem ünneplünk
Gyerekkoromban május elsején mindig szomorú voltam. Úgy szerettem volna én is elmenni a felvonulásra, kezemben boldogan integetve egy zászlóval, együtt sétálva a tömeggel, hallgatva az ütemes zenét, mint ahogy azt az osztálytársaim tették. De nálunk a családban ez nem volt hagyomány. Éppen ellenkezőleg! Amikor próbáltam rávenni a szüleimet, hogy egyszer próbáljuk ki, milyen ez az élmény, apukám határozottan kijelentette: kommunista ünnepet nem ünneplünk.
Helyette minden évben elmentünk meglátogatni a vidéki rokonokat, akik szintén ugyanezen az állásponton voltak május elseje kapcsán.
Míg a felnőttek a konyhában együtt szidták a rendszert, mi gyerekek irigykedve néztük a tévében, milyen boldogan ünnepelnek mások.
Aztán az érettségi évében úgy hozta a sors, szüleimnek nem sikerült elintézni, hogy ne vegyek részt iskolámmal a május elsejei, budapesti nagy felvonuláson. Több száz lánnyal együtt egy formagyakorlat részese voltam, amit a fellépés előtt két hétig minden nap a tornateremben gyakoroltunk.
Én akkor nagyon komolyan készültem az érettségire, felvételire, minden percet tanulással töltöttem. A hátam közepére kívántam a napi 2-3 órányi próbát és az egész napos május elsejei programot. A tűző napon, színes szalagokkal, elég egyszerű koreográfiára kellett a dísztribün előtt tornáznunk, Kádár János és az elvtársak pedig éljenezve tapsoltak nekünk.
Sajnos későn jött ez az élmény, gyerekkori lelkesedésem már a múlté volt. Lázadó kamaszként cikinek éreztem ezt a helyzetet, alig vártam, hogy vége legyen, és hazarohanhassak tanulni.
(László Kriszta)
Stílszerűen az Úttörő Áruházban vásároltunk
Ideje, hogy töredelmesen bevalljam, számomra a legemlékezetesebb május elseje az volt, amikor ünnepélyes keretek között végre kisdobossá válhattam. Első osztályos korom fénypontjaként vonult be ez a nap saját emlékeim kicsiny könyvébe, amikor a munka ünnepén a nyakamba kötötték a hőn áhított, nejlonból készült, kék kendőt.
Az ünnepséget természetesen számtalan próba előzte meg, amelyek során rengetegszer eldaloltuk az Itt van május elseje kezdetű, örök érvényű párt-klasszikust, miközben szépen sorban kivonultunk az általános iskola udvarára. Már hétévesen is erősen hittem az eszmékben, esetemben az első komolyabb mozgalom, amihez csatlakoztam az Úttörőszövetség volt, ennek belépőjét pedig a kisdobos avatás jelentette. Rémesen komolyan vettem az egészet, és már jó előre bemagoltam a kisdobosok hat pontját, valamint teljes erőmmel azon voltam, úgy éljek, hogy a későbbiekben méltó legyek az úttörők vörös nyakkendőjéhez.
Emellett az is borzasztóan lelkesített, hogy megörököltem életem első lakkcipőjét a nővéremtől, amit a kisdobos avatás alkalmával vehettem fel először nyilvánosan. Úgy emlékszem, hogy nagyon izgultam az ünnepség előtt, főként azon, nehogy elessek a kivonuláskor, a gyönyörű lakkcipő ugyanis még nagy volt rám és néha kiesett belőle a lábam. Anyukám azonban ezt a problémát is orvosolta, némi vattát dugott a cipő orrába, így a lépteim is sokkal magabiztosabbá váltak.
Az egyenruhám makulátlan volt, fehér ing, sötétkék szoknya, csatos kisdobos öv, melyet stílszerűen az Úttörő Áruházban vásároltunk és az volt ráírva, hogy "Előre".
Ez az öv ülő helyzetben elég mélyen a hasamba vágott, de én később még otthon is gyakran viseltem, egészen addig, míg édesapám egyszer kifakadt és az ég felé nézve megkérdezte: mitől lett ez a gyerek ekkora komcsi?
Na de visszatérve az avatásra, meg kell mondanom, hogy közben azért vétettem pár hibát, például nem jó oldalra álltam az eskütételnél. De végül is sikeresen zárult a procedúra, ráadásként meglepetés uzsonna is várt minket a tanterembe visszatérve.
Minden friss kisdobos asztalára ki volt készítve egy pozsonyi kifli egy pohár kakaó kíséretében. Életem legfinomabb süteménye volt, bár az előttem ülő Maulis Csabi egy egészen nagy darabot letört belőle, mikor lehajoltam felvenni az úttörő sípot, amit a tesóm adott kölcsön.
(Balogh Edina)
